Wojciech Bonkowski, a zilianista flagelláns frakció pártoló tagja - és állandó vendégszerzőnk - alaposan elverte a port Montalcinón, amikor az idei Benvenuto Brunellón szerzett benyomásait összegezte. Szerinte Montalcinóban túlteng a fekete epe, mindent megmérgez a gyanakvás és a rosszindulat, ráadásul továbbra is megengedhetetlenül sok a vidék híréhez méltatlan bor. Amikor ezt a kórképet olvastam, az immunrendszerem azonnal válaszolt: Bonkowski fáziskésésben van, amit lát, az a múlt, a Brunellopoli átkos öröksége, a konszolidáció eredményeit elhallgatja, a kudarcokat tendeciózusan felnagyítja.

[A képen a Celestino Pecci birtok.]

Az immunrendszerem ad hoc reakciója igaznak bizonyult: a nyáron Montalcinóban járva nem győztem álmélkodni, hogy mennyire ékesszólóan faj- és tájhű borokat készítenek boldog és elhivatott emberek (mindig meglep, milyen sok köztük a betelepült gyüttment, szőlőbe bolondult entellektüell). Persze Bonkowski és mi nem ugyanazt kóstoltuk, nem ugyanazokkal találkoztunk. Az én mintavételezésem alaposan megfontolt, finoman kalibrált volt, míg Bonkowskié - a Benvenuto Brunello jellegéből adódóan - átfogó és véletlenszerű (ráadásul a Benvenuto Brunellót a termelői elit jelentős hányada bojkottálja). Vagyis az én merítésem messze nem volt reprezentatív. Vagy mégis? Ha egy bor esetében értelmes kérdés, hogy vajon a legjobb pillanataiban mutatja-e az igazi arcát, akkor talán egy borvidéknél sem értelmetlen föltenni ezt a kérdést, és itt sem eleve elvetendő válasz az „igen”.

Júniusban nyolc borászatban jártunk, a majdnem egyszemélyestől a téesz nagyságúig. A névsort a legjobb tudásom szerint állítottam össze: Salicutti, Poggio di Sotto, Salvioni, Col d’Orcia, Pian dell’Orino, Sesti, Celestino Pecci és Sesta di Sopra (két tervbe vett látogatás a tulajdonosok külföldi útja miatt kútba esett: Case Basse és Campi di Fonterenza). Kész és félkész legendák, finommodorú úriemberek, öregedő dzsigolók, bajazzók és elszállt megszállottak, de mindenekelőtt aranyszívű vendéglátók. 

Salicutti

Francesco Leanza egy madárcsontú Pilinszky-hasonmás. Mint a Novemberi elízium Karamazov Aljosája: bátortalan és ujjongó. A felszínen halkszavú és szerény, a lelke mélyén elszánt és büszke. A 2008-as hordómintái és a 2008-as, már kapható rossója a valaha kóstolt legjobbak közé tartoztak. A pince a Sangiovese per amico csoport tagja.

Salicutti Rosso di Montalcino 2008

Az egyik legjobb rosso, amit valaha kóstoltam. Sajnos árban is brunellószorongató. Anélkül, hogy feladná a montalcinói sangiovese tipicitását, elevenségét, rossóknál ritkán tapasztalható nemességet, klasszikus vonalvezetést és sallangmentes tisztaságot mutat. Maβstabe in da makin’. 8 pont

Lábjegyzetként ide kívánkozik, hogy vagy féltucatnyi kifogástalanközeli 2008-as rossót kóstoltunk a nyáron (pedig az online irodalom szerint ez még csak nem is kiemelkedő évjárat), amit én az elrugaszkodás biztos jelének vettem (csakhogy az immunrendszeremnek legyen igaza).

Salicutti Rosso di Montalcino 2004

Erre szokták mondani, hogy a csúcson van, tovább ne tartogassuk. Ami a gyakorlatban persze azt jelenti, hogy a ló már benézett az ablakon. Francesco Leanza szerint 2008 a birtok valaha volt legjobb évjárata, vagyis a ’04-es valószínűleg legszebb legénykorában sem érhetett föl a ’08-ashoz, márpedig pechjére hozzá szervíroztuk előzenekarnak. Jó bor, talán nagyon is jó, de a 08-as árnyékában nem tudott érvényesülni. A salicuttikat alapból megillető tisztelettel ittuk meg; a legaljasabb kritikai észrevételem az volt, hogy a savak túl fogják élni a bort. 6 pont

Celestino Pecci

A kis családi birtokot ma Tiziana Pecci vezeti, aki zavarbaejtően hasonlít mind megjelenésében, mind viselkedésében az olasz neorealista filmek hisztérikáira - érkezésünkkor lobogó sörénnyel, neglizsében rohangált a szárítókötélen lengedező ruhák és az üres disznóól között. Angolul egy mukkot nem beszél, hihetetlenül szétszórt, és harmadszorra sem tudta kiszámolni, hogy mennyivel tartozunk neki a vásárolt borokért. De a borok isteniek. (A német felfedezés története itt olvasható.)

Celestino Pecci Rosso di Montalcino 2009

Korábban a montalcinói sangiovesével ismerkedéshez a Lambardi volt a sztenderd tippem. Most már a Celestino Pecci. Ezt a rossót a minőségi szőlő és a pontos és eszköztelen feldolgozás teszi naggyá. Míg a Lambardi rossók fiatalon sokszor kócosak, és neccesebb évjáratokban kissé savhangsúlyosak, a Peccik érettek, kényeztetőek anélkül, hogy a tipikusság csorbulna. Bivalyerős 7 pont. (Itthon is elérhető, sőt most akcióban 4700 forint.)

[A képet a borászat honlapjáról metszettem.]

Celestino Pecci Brunello di Montalcino 2005

A 2005-ös szüretbe beleszemetelt az eső, ezért ebbe az évjáratba nem tanácsos találomra belenyúlni – a legjobbak kifinomultan elegánsak, a szokásosnál filigránabbak, a legrosszabbak viszont savanyúak, keserűek, cseresek. A Pecci háromnegyed úton jár a legjobbság felé. Egy kis hőösszeget biztosan tudott volna még integrálni, de az érettségnek ezen az oldalán is van érték: árnyalatokban gazdag, fűszeres, kissé vad illat, lendületes, transzparens korty, könnyedség, tisztaság. 7-8 pont (Ez is akciós itthon (gondolom, egy ennyire ismeretlen birtok borait nem nagyon veszik): 7900 Ft.)

Celestino Pecci Brunello di Montalcino 2006

Mintha 2005-től berezelve, az utolsó napsugarat sem akarták volna veszni hagyni. Nagy, bombázó bor, de az én ízlésem szerint éppen annyival billen át a túlérettségbe, mint amennyivel a 2005 az ideális érettségen innen rekedt. Azért a családi asztalra inkább ezt választanám. Az illatban faeper rogyásig, szilva, mandula, virágok, csokoládé, és sajnos némi likőrösség is. Kóstolva igazán nagyvonalú bor, betölti a száj minden szegletét, gyümölcsökkel és alkoholédességgel kényeztet. Sok, de érett tannin. A lecsengésben cseresznyemagos, szilvamagos fanyarság. Zéró hordóhatás. Tulajdonképpen csak a túlérettség kósza jegyei zavarnak, egyébként remek bor. 7-8 pont

Salvioni

Giulio Salvioni az ősz parkolómágnás, a jó svádájú olasz, akit könnyű elképzelni, ahogy egy Alfa Spiderből kikönyökölve füttyöget a húsz évvel fiatalabb nagymamák után. Rendkívül szívélyes házigazdának bizonyult, és remek borokat mutatott, de utólag, sokadik nekifutásra sem sikerült összeraknom, hogy mik lehetnek azok az emberi tényezők, amelyeknek köszönhetően a sors őt dobja meg egy olyan égi jelenéssel, mint a 2006-os Salvioni Brunello.

Salvioni Brunello di Montalcino 2006

Első az elsők között. Már itt is levett a lábamról (engem és mindenki mást). A hódolat mélyen indokolt. A hatalmas életerő mellett is elegáns, kiegyensúlyozott, minden hivalkodástól, túlzástól mentes. Fajta- és borvidékhű. A pohárban percek alatt is rengeteget fejlődik, újabb és újabb színeket mutat. A tannin enyhén szárít. 9 pont most és a határ a csillagos ég. (Árban is arrafelé tart: 30 rugóból csak aprót adnak vissza.)

Salvioni Rosso di Montalcino 2009

Súlyos, drága és érthetetlen bukta. Két palackot is fölbontottam, mindhiába. A brunellóhoz hasonló szárnyalást reméltem, de itt valami gebasz eshetett a technológiába, mert ez bizony csak gyenge közepes. Bizonytalan illat, bizonytalan ízek, és még a brett is a tűrésküszöb közelében. 4 pont. (És itt kérek elnézést azoktól az ismerőseimtől, akiknek hoztam belőle - ez volt az egyetlen olyan bor, amit a helyszínen nem kóstoltam, mégis vettem belőle.) [A képet innen metszettem.]
(folyt. köv.)