Az év első péntekén felkerekedett az Alkesz gárda, és közel teljes személyzettel elzarándokolt az osztrák határhoz. Garger Imre invitálására látogattunk Vaskeresztesre, aki a saját kis pincéjén kívül a sógorék két borműhelyébe is bepillantást ígért – csak hogy megértsük a mondandóját. A felállás ugyanis az, hogy a hegyet kettészelő határ ugyan már megszűnt, de a két oldalt továbbra is világok választják el egymástól, legalábbis ami a borok (merthogy bortermő táj, ez semmi kétség; a dombokat most is szőlő borítja, de már 1401-ből is találni ennek írásos emlékét, melyet a pornói apát jegyez – nem, ez nem a Kovi nickneve) elismertségét és a borászok ambícióit illeti.

A hegy túlsó oldala, Eisenberg már a nemzetközi hírnév küszöbén áll, de országos szinten feltétlenül egy megkülönböztetett termőhelyként tartják számon. Az osztrák eredetvédelmi rendszerben (DAC, azaz Districtus Austriae Controllatus, nem csak mi vagyunk oda a latinért) a 2009-es évjárattól emelkedett önálló rangra a hegyről származó klasszikus kékfrankos (Klassik), illetve 2008-tól a Reserve kategória. Milyen egyszerű üzenet: egy egyedi termőhely házassága egy tradicionális helyi szőlőfajtával. A kiváló terroir persze nem ér véget, ahogy a magyar oldalra lépünk, itt mégis kevesen akadnak, akik egyáltalán palackozásban gondolkoznak. Mert elfogy folyóborként, és így egyszerűbb. Persze hátrányból is indulunk, a magyar bortörvény sem motivál a minőség hajkurászására, de ez így aligha visz előre. Aztán majd lehet keseregni, hogy hol rontottuk el. Imre belevágott a feladatba, hogy felhívja a figyelmet a borvidék lehetőségeire, és már van is eredmény, amit fel tud mutatni. Ami például minket is idevonzott. Az események szálai valójában a Kézműves Borok Házában kezdtek kibontakozni, itt, a legutóbbi bemutatón szerettünk bele a kékfrankosába, és persze itt indult be a párbeszéd is. A bort valójában már más is felfedezte előttünk, tisztes helyezést (53.) szerzett a Népszabadság "TOP 100 Magyar Bor 2011" versenyén, a Manna étterem pedig lassan egy éve tartja a borlapon.

Visszakanyarodva Vaskereszteshez, első utunk a Garger pincébe vezetett. Indításnak 2010-es rozé. Nem éppen egy fősodorbeli darab, üdítő a tuttifrutti teljes hiánya. Ellentétben a legtöbb hazai rózsaszínűvel, ez egészen borszerű; illatában ropogós piros bogyósok, kóstolva csontszáraz, hangsúlyos savakkal. Imre így szereti. Kissé szikár, egyensúlya a savak felé billen, de még ezzel együtt is figyelemfelkeltő. Fröccsbe egészen kiváló lehet, ha nem sajnáljuk.
A 2009-es kékfrankos következik. Hibátlan fajtajelleg, hűvös, meggyes-áfonyás illat fűszerekkel, egy kevés édesfűszerrel, talán még borsot is fel lehet fedezni benne. Közepes test, magas szerkezet, lendületes savak és érett tanninok. Túlzásoktól mentes, szép bor, letisztultabb, mint a 2007-es előd. Olyan 6 pontos. A polci ár 1800-1900 forint, nyilvánvaló best buy (elérhető: budapesti ill. dunántúli Metro áruházakban, a Kézműves Borok Házában, ill. a hamarosan startoló terroir.hu weboldalon)
Kékfrankos 2007: az előző bor erőteljesebb, hordósabb változata. Kókuszos, szegfűszeges, meggyes, testre továbbra is közepes, de némileg koncentráltabb, a cserek markánsabbak.
Kékfrankos 2006: a prototípus, az első évjárat. A kor már megérintette, de még tisztességesen tartja magát. Tanninja kissé talán túlzó.
Merlot 2009: nem esik messze az évjárat kékfrankosától, bár picit modernebb iskolázásúnak hat. Illatában fekete ribizli és egyéb sötétek, némi édesfűszer. Kerekebb, teltebb, mint kékfrankos párja, savai is visszafogottabbak. Gyümölcsös, jól iható merlot, semmi nehézkesség nincs benne.
Nagy test, nagy élvezet - Wachter-Wiesler pince

A következő megálló az osztrák oldalon található étterem volt, a Ratschen. Szinte szürreális látványt nyújt a semmi közepén, a szőlősorok fölé tornyosuló csili-vili, puccos épület, de tényleg ott van, és mi ott költjük el szerény ebédünket. Eisenberg egyik vezető borászatához, a Wachter-Wiesler-hez tartozik az igencsak modern létesítmény, és nem meglepő módon ide folytatjuk utunkat. Hangolásképpen néhány 2011-es hordómintát kapunk poharunkba, az évjárat egészen kiválónak ígérkezik, tudjuk meg. Hihetően hangzik, legalábbis a minták gyönyörű mély bíbor színe és elképesztő gyümölcsössége alátámasztani látszik az állítást. Ezt követően négy palackozott tétel kerül a poharunkba:
Béla-Jóska 2009: a név nem elírás, hanem tisztelgés a két nagyapa előtt (Béla Wachter és Jóska Wiesler; ebből már össze lehet rakni, a két egyesült család nevéből származik a borászat neve). Nem különösebben bonyolult tétel, de nem is ezt célozza, sokkal inkább a könnyed fogyaszthatóságot, és ezt maradéktalanul teljesíti is. Kb. 10 euró. Cseresznyés-meggyes aromavilág, hibátlan tisztaság, csak gyümölcs és más semmi. Már mutat némi palackérettséget. Hibamentes, kerek, csúszik rendesen.
Pfarrweingarten 2009: dűlős kékfrankos, az alábbi prémium hármasból kollektíve ezt emelte első helyre kis csapatunk. Vibráló, rétegzett illat többnyire piros gyümölcsökkel, mint a meggy és a vörös áfonya, ugyanakkor van egyfajta zweigeltes beütése is. Bőr és fehérbors színezi a képet. Az arányok a fajtát tükrözik, nyúlánk alkat, mégis gyönyörűen kerek, a savak érettek és szépen besimulnak testébe. Közepes mennyiségű tannin erősíti szerkezetét. Komoly, szép bor, etalon kékfrankos. Falstaff 91-93 pont
Steinberg 2009: itt már több a hordó, ami ugyan nem ül rá a borra, de a Pfarrweingarten maszkírozatlan szépsége után kissé sminkelt hatást kelt. Aztán persze ki tudja, frissen nyílt a palack, lehet, hogy már egy rövid szellőzéssel is háttérbe szorulna a fa. A vanília mellett természetes, savanykás a gyümölcs, ami főként meggyet jelent. Ez vezeti ízét is, méghozzá hosszan, a textúra bársonyos, a cser egyelőre még erőteljes. Érhet még bőven. Falstaff 93-95 pont
Julia 2009: bordói fajtákkal tuningolt kékfrankos (a kiegészítők 5% merlot és 5% cabernet sauvignon). Itt már kifejezetten barrikos a hordóhatás, füstös, kávés, vaníliás jegyekkel. Öblösebb a korty is, továbbá enyhén édeskés, ugyanakkor kétségtelenül ízgazdag és hosszú. Ez is fiatal még, izmos tanninnal. Meglehetősen modern stílus. Eisenberg meets Villány. Falstaff 92-94

A borvidék egyik úttörője, Krutzler jelentette a következő állomást. A borász nem egy szószátyár alkat, moderáltan indult a kóstoló, és kezdetben belőlünk belőlünk sem dőlt a szó. Valószínűleg mert nem indult valami fényesen a sor.
Zweigelt 2010: afféle belépő bor, de nem valami meggyőző. Gyümölcsössége kellemes, de ezt illatban kénes fülledtség takarja, szájban pedig nyers tanninok. Nem lelkesedünk.
Blaufrankisch 2010: az előző bor testvére, ez is kénes. Egy fokkal azért jobb, bár kissé egyszerű.
Blaufrankisch Reserve 2009: határozott minőségi ugrás, viszont ezzel együtt a hordó is beköszön kókuszos-szegfűszeges aromáival. Szép piros bogyósok az illatban, naná, hogy elsősorban meggy. Kóstolva száraz, élénk, de arányos savakkal. Minimum tehetség.
Perwolff 2009 (blaufrankisch): igen komoly kékfrankos, jó koncentrációval és mélységgel, profin kivitelezve. Talán túlságosan is profin, tehetnénk hozzá, kifejezetten nemzetközi a stílus, elég sok füstös-kávés hordós jeggyel.
Merlot 2007: ezen a ponton egyszer csak elkezdett felengedni a levegő, megszűnt a tartózkodás, beindult a kommunikáció. Nyilván lerítt rólunk, hogy odavagyunk a merlot-ért, de ennek igyekeztünk is hangot adni. Már a címke is olyan Ráspis, de a bor maga is a fertőrákosi mester műveit idézi meg: extravagáns és egyedi. Sem merlot-nak nem tipikus, sem Krutzler bornak. Illatában a pirosak mellett meglepő egzotikus gyümölcsök bukkannak fel, talán maracuja, nagyobbacska a test, viszont nem extrahált. Szép kerek, nyílt szerkezetű, már-már könnyednek hat. Vibráló, ízgazdag, játékos. Gyönyörű, nagy bor. (A kékfrankosverő merlot-ra annak idején már dagadtos is felhívta a figyelmet.)
Nádor 2009: a magyar oldalról származó, azaz vaskeresztesi kékfrankos került elénk, made by Krutzler. Nem az intenzitásával hódít a bor, hanem az eleganciájával. Nagyon egyben van, nehezen szálazható, mégis komoly mélységet rejt. Hatalmas ígéret, az egyik legjobb hazai kékfrankosnak tűnt, amivel eddig találkoztam. Idén kerül piacra, feltétlenül be kell majd szerezni egy palackkal a mélyebb vizsgálódáshoz. Wow.
A 2008-as verzió hasonlóan tartalmas volt, bár talán hangsúlyosabb fával. Vendéglátóinkat ekkorra már szintén elragadta a hév, sorra kerültek elő ilyen-olyan hordóminták, és még egy jó ideig elidőztünk a kis konyhában. Távozás után Imre pincéjébe tértünk vissza, ahol egy nagy adag sonka elpusztítása után a délben kimaradt hordómintákkal zártuk a napot.

És akkor a tanulság. Valójában nincs mit bizonygatni, az osztrák oldal sikere önmagáért beszél: remek termőhely a Vas-hegy, többre hivatott, mint folyóbort szolgáltatni. Máris lehet ízlelgetni a megnevezést: Vaskeresztes DHC (Districtus Hungaricus Controllatus). Ütősen hangzik, márkanévnek sem lenne utolsó.