Ez az egyik kedvenc időszakom az évben: a pincében pár hét alatt olyan változások történnek a borokban, mint egyetlen más időszakban sem - kialakulnak a végleges ízek, illatok, rá sem lehet ismerni egy-egy nedűre. Őszintén sajnálom azokat a pincéket, ahol az anyagi kényszer vagy egy nagykönyvből vett receptúra kényszere miatt minden folyamatot siettetnek, és ezért a készítők kimaradnak a spontán csoda szemlélésének öröméből. Megdöbbent, hogy hány hobbiborászt is behálózott az ipari borászkodás egyik alapdoktrínája, miszerint minél előbb tükrösnek kell lennie a bornak. Másfelől azért szeretem ezt az időszakot, mert ilyenkor lelassul az élet, a metszést bőven van idő beosztani, a nyáron és szüretkor felhalmozott 12-14 órás műszakok fáradalmait ki lehet pihenni, elő lehet venni régen nem hallott cd-ket, le lehet emelni vastagabb könyveket a polcról.

2011 tanulságait lassan el lehet kezdeni levonni. Azt még nem tudom megítélni, hogy mennyire lesz igazán kivételes évjárat, de pár dolog azért már tény. az például biztos, hogy nagyon széles spektrumú volt nálunk az évjárat. A szeptember első napjaiban szüretelt Halmaj Chardonnay kifejezetten magas savú, sűrű, de szikár bor, sokkal gazdagabb savúnak tűnik, mint 2010-es elődje (persze egy hónappal előbb lett szüretelve és most nincs maradékcukor). Ugyanakkor a vöröseknél, megvárva az optimális érettség állapotát, már fiatalon ritka harmóniát tapasztalunk, a legtöbb fajta és dűlő esetében az almasavak nagy része már a tőkén lebomlott, így már most selymesek, áradóak a borok.

Pár évnyi extrém kilengés után visszatértünk az Úrráteszi Olaszrizlinggel is a klasszikus iskolához, amit 2006-ig már egyszer követtünk, vagyis az egészfürtös préseléshez, így elegáns, túlzásoktól mentes bor van születőben. Legnagyobb örömmel a friss pinot noirok töltenek el: a szüretkor rohamosan fellépő töppedés szerencsére úgy tűnik, nem hagyott nyomot az ízvilágon, a sav-test arány pont a szám íze szerint való. Nem tagadom, imádom a fajtát, és örülök neki, hogy a magyar pinot-felhozatal átlagához képest tanninban is gazdagabb borok születtek. Annak is örülök, hogy ismét színtisztán igazolódott, hogy a termőhely, főleg a talaj jelentőségének hangsúlyozása, ott, ahol valóban vannak is markáns összetevők, nem valami elcsépelt marketingmaszlag, mint ahogyan azt sokan mondják-írják. A geregi pinot annak ellenére feszesebb szerkezetű, hosszabb ízű és elegánsabb, mint a nagyrédei, hogy a tőkék még csak négy évesek. Ezt is feltételeztem előzetesen, bár teszem hozzá, hogy a rédei pinot is nagyon közel került a szívemhez, a hordómentes része különösképp tanulságos, a cseresznye-dohány-kakaó tengelyen mozognak nagy intenzitással az ízei. Nagy öröm, hogy 2007 után végre eljött egy újabb év, amikor az Úrráteszi kékfrankos is különleges minőséget adott, így végre újra mód nyílik a Gereggel párban megmutatni a talajok jelentőségét. Szerencsére szép hosszú, esőmentes, így sztresszmentes szüreti időszakunk volt, így a mennyiségi növekedés, ami a fajták számában is megjelent, nem okozott különösebb fejfájást, minden tétel megkapta az őt megillető figyelmet. Elkötelezett és figyelmes "jobbkézre" is találtam, ezért is merek belevágni további bővülésbe.

Bevallom őszintén, az utóbbi években kicsit parkolópályára került a fejemben az olaszrizling mint fajta. A magyar fajták közül mind a furmint, mind a hárslevelű évről-évre hangosabb sikereket kelt, a rajnai és a zöldveltelini, valamint a chardonnay pedig bizonyítottan klasszis borokat produkál, és a nálunk lévő első eredmények is örömmel töltenek el. Az olaszt magam is nyűgös fajtának ismertem meg: az Úrrátesziben roppant nehéz megtalálni évről-évre az egyensúlyt. Hidegebb évben nagyon késői szüret mellett is túlzóak maradtak a savak, egy forróbb év után viszont hamar el is tűnhetnek. Derült égből ért egy nagyon csábító lehetőség, de az idő teltével egyre jobban magával is ragad: Gyöngyösoroszi és Gyöngyöstarján között, egy háromszáz méter feletti magasságú dombháton, sokszínű kőzettörmelékben gazdag talajú olaszrizling ültetvényen gazdálkodhatok a következő években: egy jóbarátom családjáé az ültetvény, akik a nagy távolság miatt rám bízták annak művelését. Ráadásul közel negyven évesek a tőkék, így nagyon bízom benne, hogy minden szempontból az Úrráteszi olasznál is izgalmasabb borok születhetnek ebből a dűlőből. Emellett szürkebarát és kékoportó is csatlakozik idén a birtokhoz, úgyhogy a következő évjárat is gondoskodik majd izgalmakról.

A mostanában forgalomba került borok közül háromról úgy érzem, teljesen új fejezetet nyitottak a pincénk életében. A Halmaj Chardonnay fehérben adott nekem többet, mint előtte bármely másik fehérborunk, de elsősorban a 09-es Gereg Kékfrankossal sikerült előrelépni, jobban megközelítve a vörösbor-ideáltípusomat: bujább, sűrűbb, ’melegebb’ lett, mint elődei, anélkül, hogy föladta volna alapkarakterét. A Cabernet Sauvignon 2010-et viszont egy duplán tabudöntögető bornak érzem: egyrészt nagyon meglepett, hogy egy ilyen hűvös csapadékos évjáratból sikerült egy kifejezetten puha, selymes, meleg hangulatú és éretlenségtől mentes bort világra segíteni a fajtából, másrészt talán ennél is fontosabb, hogy talán ez a bor is segít egy apró lépésnyit abban, hogy a borvidék kiléphessen a könnyed illatos fehérborok skatulyájából. Természetesen továbbra is bízom benne, hogy még nagyon messze van a megmászni való hegycsúcs, és még sok ilyen minőségi ugrást tudunk megtenni.

A saját növekedésünk okán is, valamint Márkus György írásának apropóján, hadd írjam le most, mit gondolok a kis méretű borászatokról, legyenek ezek akár olyanok, ahol egyelőre csak hobbi, szenvedély a tevékenység. Szerintem ezek a borászok a magyar bor megújulásának kovászai, és a kulcs a szenvedély, a hit. Nagy tőkebefektetést igénylő birtokokon szerintem ugyanis hamar felülkerekedhetnek praktikus, főleg anyagi szempontok a szakma elsőbbségét hordozó döntésekkel szemben, valamint a biztonságot keresve jobban kapaszkodnak a tankönyvek becsontosodott és nyitottabb birtokokon már sokszor megcáfolt dogmákba. Volt egy  - remélem már kihalófélben lévő – vélekedés is, ami bagatellizálta a kicsi birtokok eredményeit, mondván, „könnyű 1-2 hektáron művészkedni,  próbálnák be nagyobb méretben, úgysem sikerülne”. Így egy kézlegyintéssel elintézik a kicsik munkáját. Anno neves kollégától mi is megkaptuk (szerencsére olyan is sok akadt, aki biztatott ) amikor még csak egyharmad hektáron dolgoztunk, hogy  ez egy kudarcra ítélt bohóckodás, és még azzal is meggyanúsítottak, hogy "anyuci paradicsompasszírozóján" préselünk. Más azzal próbált lelombozni minket, hogy 15-20 millió forint kezdeti befektetés alatt lehetetlen belefogni a szakmába. Nos, üzletileg és szakmailag is téves ez a nézet szerintem. Egyrészt egy alsó-közép kategóriájú autó árából bőven el lehet indulni (persze nem a sztár borvidékeken vagy dűlőkben), ráadásul kis mennyiségeknél sosem okoz stresszt az értékesítés, ha kicsit is érdekesre és tartalmasra sikerül a bor. Másrészt szakmailag úgy gondolom, hogy a csúcstechnológiák alkalmazása maximum 5 százalékban segíthetnek a minőség átmentésében, vagyis pneumatikus prés, perisztaltikus szivattyú, számítógépes hűtőrendszer nélkül is készíthető egy csúcsbor, a meghatározó faktor a termőhely és a szőlészeti munka, valamint a kíméletesség és tisztaság a feldolgozáskor és a pincében. Ügyes házi ötletekkel rengeteg mindent meg lehet oldani, és sokszor, például az erjedés hőmérsékletének kontrolljakor önmagában a kis méret megoldja a problémákat.

Alkonyi Lászlónak volt egy gondolata a Borbarátban, ami szinte nap mint nap eszembe jut: akkor nőhet szervesen magasra egy-egy borvidéken vagy társadalomban a borkészítés kultúrája, ha a szenvedélyes hobbisták könnyen válhatnak előbb félprofi, részleges megélhetést adó birtokossá, majd teljes állású profikká. Meggyőződésem, hogy a magyar szőlész-borász szektorban is ez a túlélésünk kulcsa. Ugyanis számos borvidéken a széles társadalmi bázis összeroppanóban van, utolsó éveit éli. Nagyapa szőlőjét sosem fogja átvenni unokája, ha egész évben kőkeményen dolgozik az ültetvényben, majd a szüret után olyan árat kap a szőlőért, ami az évben ráfordított költségeket sem fedezi. Az unoka számára egyre inkább csak a magasabb minőség előállítása, majd az így nyert saját, elsősorban palackos bor értékesítése lehet a kiút. A Márkus György által is említett profi szövetkezetek megjelenése mellett a tömegében szaporodó kis családi mikroborászatok elterjedése tarthatja csak meg a szőlész-borászatunk társadalmi bázisát, és így tarthat életben falvakat, vidékeket.

Az említett saját bor termelése és palackos értékesítése kapcsán viszont azt is meg kell említeni, hogy ebben a folyamatban elengedhetetlen lenne az adminisztráció radikális egyszerűsítése. A saját bor termelése, Gyöngyöspatán is akkor roppant össze (nagyságrendileg tizedére esve össze), amikor megtiltották a piacokon való őstermelői borértékesítést, valamint a jövedéki törvénnyel bevezették a pincekönyvet. Jelenleg is több olyan ismerősöm is van, aki hajlandó lenne időt, pénzt rááldozva Patán vagy a környéken belevágni a borászkodásba, és egyedül az tartja vissza őket ettől, hogy megtudták, milyen bonyolult hivatali procedúrákkal járna ez az indulás. Teszem hozzá, saját vállalkozásban dolgozó, gazdasági végzettségű emberekről van szó! Lenne ezen a téren mit tenni, rögeszmém, ha csak 70 százalékban le tudnánk másolni az osztrák szabályozást, az ottani hivatalok hozzáállását, akkor már paradicsominak éreznénk a helyzetet és sokkal több induló vállalkozás lenne.

A gondolatmenet elejére visszakanyarodva, szerintem az élet is igazolja a nagyon kicsiben kezdő és organikusan, megfontolva növekvő birtokok sikerét és előnyeit: nagyon sok sikersztorival találkozni ezek közt, és ha van piaci megbicsaklás, az nem jelent összeomlást. Ellenben nagyobb birtokokon, ott, ahol befektetőtárs vagy bankkölcsön nagydózisú pénzt pumpált hirtelen a birtokba, számos szakmai kényszerkompromisszumról, összeomlásról, szakításról és megtört emberi sorsról lehet hallani. Másfelől azt a gondolatát is osztom Alkonyi Lászlónak, hogy minden szempontból egészségesebb, jobban élhető közeget és érdekesebb borkultúrát eredményez egy-egy faluban, ha van például nyolc tízhektáros birtok, mint ahol van egy nyolcvanhektáros és (még) egy rakás napszámos. Minél több kiemelkedő birtok összpontosul egy területen, annál nagyobb híre kel az egész vidéknek, legyen az egy falu vagy egy egész borvidék. Úgyhogy mindenkit arra bíztatok: metszőollót a kézbe és irány a szőlő! Legalább 5-6 olyan szunnyadó, de csodákat rejtő borvidékünk van, ahol akár egy komolyabb családi sítúra vagy egy méretesebb lapostévé árából lehet egy induláshoz alkalmas szőlőt venni.