Érdemes-e spájzolni a magyar kultborokból? Lassú érés, gyors öregedés, reménytelen platói szerelem, barrique-olt víz a sokezrekért vesztegetett palackokban. Summa summarum, szűztermésből nem lesz óbor. De mégis mi lesz a Kopárból két év alatt egy lakótelepi beépített szekrényben?

A világért sem akarnék lebeszélni arról senkit, hogy kartonszám vásárolja a kultborokat. Végtére, az ágazat fejlődéséhez forgótőkére van a legnagyobb szükség. Arra, hogy mestereink produktumait megvegyék, az összegek befolyjanak, ahova kell, a bankszámla-tulajdonosok egyensúlyba jöjjenek, és még nemesebb nedvekkel lephessék meg a szomjas-boldog fogyasztót. Utóbbi olykor szomjas marad és boldogtalan lesz, de hát a fejlődés áldozatokkal jár.

Tannin kolléga néhány hete a Vylyan 2003-as Syrah-jával nem vergődött zöld ágra, most meg Bukolyi "Gróf Buttler" László bikájával gyűlt meg a baja. Önéletrajzi elemekben bővelkedve megjegyzem, amikor ifjú voltam és bohó, magam is vettem 1993-as Thummerer-bikavért jó nevűnek vélt vinotékában – '99-ben –, és koppantam kegyetlent. Másszor idősb Weninger kapott elő Horitschonban a pihentetett kincsek közül egy dettó '93-as Weninger-Gere CS-t, ám hiába bizakodtunk, hogy végre megfigyelhetjük, milyen egy villányi ereje teljében: barrique-olt víz lötyögött a poharainkban. Legutóbb Konyáriék 2000-es Sigillum Lolienséje - amelyet jómagam tároltam HT spájzánál kevésbé legendás szekrényemben - volt kénytelen a levegőztetés és a dekantálás ellenére megismerkedni a lefolyó borzalmaival. Felhoztam most példaként olyan bort, amelyet pincéjében őrzött maga a borász, olyat, amelyet a borszaküzletnek kellett-lehetett volna karban tartania, s olyat, amelynek nem feltétlenül ideális körülményeim miatt kophatott meg régi fénye.

Lassú érés, gyors öregedés

A tizenöt éve feltámadott magyar borászatnak éppen eléggé rengeteg bizonytalansági tényezővel kell szembenéznie és megküzdenie ahhoz, hogy a borok élettartamának előzetes meghatározását ne tekintsük többnek tenyérjóslásnál. Pompásan emlékezhetünk a 90-es évek elejéről-közepéről a merész megközelítésekre, hogymiszerint szenzációs illatok, fantasztikus test, évtizedes potenciál. Na, ezek - vagy egy részük, mert kivételek mindig vannak, bőven – csusszantak át azóta a fent idézett barrique-olt víz kategóriába. Mondjuk, mert a borászok még hírből sem feltétlenül ismerték a terméskorlátozást, nemhogy alkalmazták volna. Az amúgy nagyüzemektől örökölt szőlő beérett gyönyörűen, a mustfokokat hozta, a szép új hordó megérkezett, beletették, aztán lett belőle finom, lassan érő kultpéldány – összehasonlíthatatlanul különb, mint bármi, amit azelőtt évtizedeken át ihattunk –, feketeribizlivel, csokoládéval, zabolátlan cserességgel és kiszámíthatatlan utóélettel. Hát persze, hogy alig valakinek volt fogalma arról, mit csinál a borral a barrique, de elég volt ráírni a bűvös szót a címkére, és a népek már vitték is, mint a pinty. Majd a lassú érést gyors öregedés követte, a csúcspont – óh, pláne a plató! – meg elmaradt.

Vieilles vignes

Aztán hamarosan jöttek az új telepítések, a 90-es évek második felétől fordulnak is termőre, szépen, sorban. Mostanában ezekből vannak a nagyvörösök. Miközben ha Szepsy Istvántól nem, a már magyarul is olvasható népszerűsítő irodalomból – Johnson-Robinson, ugye – egészen jól tudjuk, hogy szűztermésből, fiatal tőkékről komoly borokat nem készítenek. Mert képtelenség. Mert megint csak lövésünk sem lehet, mire megy zsenge tőkék fürtjeiből kikerült bor, ha egy-két évet palackban kénytelen tölteni. Honnan lenne a koncentráció, ha a gyökerei nyiszlettkék még? Vieilles vignes, öreg szőlők – a franciáknál ezt sok évtizedes tőkékről származó borok palackjaira lehet ráírni, és a komolyabb minőségnek megfelelően jobb árat is érnek. Ráadásul eddig nem ismert, Magyarországon nem próbált fajtákat is sztárstátusba emeltünk. Szűz syrah – dupla rizikó. Kétségtelen, lehet hallani, jó esetben ízlelni is, mekkora zseni a syrah a Rhone völgyében. Arrafelé tényleg megvan az évtizedes potenciál. Csakhogy ezt évszázados gyakorlat, tapasztalat előzte meg.

Mesterséges mennyországok

Még a borkészítésnél maradva, mind meghatározóbb a mesterséges vacakok szerepe. Hol vannak már a boldog békeidők, amikor a fajélesztőt és a chipset is szimpla hamisításnak bélyegezték a finom lelkű borbarátok még kevéssé széles tömegei? Azóta megjött már a fordított ozmózis – bármit is jelentsen –, a szintetikus sav és a bársonyos műtannin, az enzimek meg az aromák, és használják is őket becsülettel (?). Csak éppen azt nem sejti, aki gyors sikerre vágyik, hogy mi lesz az ilyen módon gömbölyített-turbózott tételeivel két-három év múlva. Tény, hogy ennyi fiatalon kerekded és hízelgő vöröset, amennyi 2000 óta feltűnt, annakelőtte nem hordott hátán a termőföld. Hányan és kik műznek, nem tudni, még nem divat hencegni vele. Persze nem is magyar jelenség ez. Ach, Ausztrália, Dél-Afrika, Kalifornia! Sőt. Nemrég felvetettem, Bordeaux-ban 13,5 fölötti alkoholokkal és édes véggel nem találkozhatni vörösben, pedig az sincs északon. Műveltebb barátom pontosított, mondván, a 2000-es évjárat óta már ez az örökérvényű igazság sem igaz. Szóval, az új eljárásokat, módszereket is meg kell ismerni. Ha muszáj. Jobban szeretném, ha nem lenne muszáj, de hát ki vagyok én? Nekem Pamela Andersson sem jön be látványilag, mert zavar, hogy magas a bőre alatt a műanyag-koncentráció. Mások meg lehülyéznek ezért.

Legenda a panellakásról

És akkor a tárolásról. A legtöbben nem tudunk optimális körülményeket teremteni drágáinknak. Megközelítőleg sem. Jó, a sifonér tetejére állított 0,7-esektől már eljutottunk a fektetésig – pedig milyen jól mutattak fent –, viszont az sem mindegy, hol hevernek a delikvensek. Az újpesti panelben például nem sok csúcsszuper hely van. És nem az a Tesco-raktár, és nem biztos, hogy az egy vinotéka polca. Más kérdés, az értők állítják, nem baj, ha húsz fok fölött van a hő mérséklete, csak ne ingadozzon. Így stabil marad a lé, legfeljebb gyorsabban öregszik. Hát, nem tudom. Néhány hónapja viszonylag rövid időn belül több 1997-es Kopárral sikerült összefutnom. Közülük egy volt jó, de az kifejezetten: amelyik egy gyöngyöstarjáni borospincében pihente ki magát felbontás előtt. Szóval, néhány év, vagy évtized. Annyi kell, minimum. A biztonsághoz. Mindazonáltal öregszünk, meghalunk, mindenféle szar dolgok történhetnek velünk. Vagyis kultborok nélkül nem élet az élet, ha csak várni lehet, sajnos. Úgyhogy megerősítem: a világért sem akarnék lebeszélni senkit, hogy kartonszám vásároljon, százezrével költsön. Mindent a fejlődésért. Jómagam perpillanatnyilag a 2003-as Solusra kuporgatok.