Magyar ember arról is megismerszik, hogy bár a tokaji aszúknál nemesebb (értékesebb, drágább stb.) bort nem ismer a világon, csak szárazat iszik (ausztrált vagy chileit az alsó polcról). Annyit persze tud, hogy édes bort készíteni nehéz: nagy kihívás a borásznak. Azt már kevésbé tudja, hogy a kereskedőnek sem kisebb feladat eladni. És hiába igyekeznek borászok-kereskedők, a hiperek és vinotékák polcain egyaránt a kereslet-kínálat törvénye koordinálja az árufeltöltést. Az ezerjónak ebben a műfajban ráadásul jókora hendikepje is van a hagyományos édesbor-alapanyagokkal szemben. Vajon a magukat a magyar művel alkoholista körökbe sorolók közül hányan illettek szájukkal édes ezerjót? Pedig még Jancis Robinson is – aki nem magyar, de mindenképpen művelt – éppen azt tartotta érdemesnek kiemelni a fajtáról, hogy „édes stílusú borok készülnek belőle Mór és Soltvadkert környékén”.

Valóban készülnek, de cseppek a magyar bortengerben (vö. Balaton vs. Csendes-óceán), kereskedelmi forgalomban pedig csak ritkán tűnnek fel, hogy a teljes érdektelenség gyorsan el is tüntesse őket. Pedig pusztán logikailag közelítve sok lehetőség lenne a fajtában: nem kötik a konvenciók, nincsenek szigorú technológiai előírások, azaz ki lehetne találni valami újat, kellemeset, izgalmasat. Ennek azonban egyelőre legfeljebb nyomai vannak „Mór és Soltvadkert környékén” is.

Az ezerjó köré szervezett tanulmányi kirándulásunkat az édesek közti laza sétával zártuk. A feltételek hasonlóak voltak a szárazaknál leírtakhoz: vakon kóstoltunk, színről színre elemeztünk, visszakóstoltam. Pontozó társaim szintén változatlanok: Kamocsy Ákos (Hilltop), Lesti Zoltán (Villa Tolnay), valamint vörös és fehér. A közös kóstolóról egy tétel adminisztratív hiba miatt kimaradt, azzal négyszemközt vívtam meg.

Miklóscsabi Ezredes 2007

Miklóscsabi St. Andrea legjobb móri tanítványa – borainak neve Ipacs Géza legelvetemültebb, gonzó címketervezői korszakát idézi; az Ezredes még a legvisszafogottabb a sorban, a címke főmotívuma a borász apjának portréfotója. A kézműves borászatba beleszerető Miklóscsabit az általa választott termelési mód egyenes úton vezette el a természetes édes borokhoz, pontosabban: az édes-félédes ezerjóhoz. 2006-ban az Ezredes még száraz volt, 2007-ben már félédesnek adta a természet. Azt persze utólag mindig nehéz eldönteni, hogy az eredményben valójában mennyi a természet, és mennyi a borász természete. Akárhogy is volt, ebben maradt cukor épp elég. Kóstoltam Móron hordóból, aztán ősszel a várban, és mindkét esetben maradéktalanul örültem neki: a cukor – a savak és az extrakt Gerő Ernőjeként – átköt, kerekít. Ha valaki egyhuzamban végigkóstol nyolc-tíz vagy még több acidbajnok ezerjót (és egy ezerjó alapállásból acid, acidabb, még acidabb...), akkor megtanulja értékelni ezt a stílust.

A 2007-es Ezredes illatába felvonultatja mindazt, amiért a kései szüretelésű borokat szeretni lehet: minden porcikája vagy inkább molekulája behízelgő, diszkréten mazsolás, mézes-diós, aszalt sárgabarackos, sárgadinnyés, de mögülük újra és újra előbukkan a friss gyümölcsök (főleg citrusfélék) és a vadvirágok illatorgiája. Szájban azonban közel sem ilyen vonzó: a sav uralma alá hajt mindent, sem az extrakt, sem a cukor nem bír vele – egyelőre. Pedig érezhetően gazdag a beltartalma: a savak mellett markáns az ásványos-sós és a gyümölcsös ízvonal is. Minden szempontból annyi fejlődési lehetőség, irány van ebben a borban, hogy nehéz nem szép és tartalmas jövőt látni belé. Ebben az állapotában is megérdemli a 6-ost (átlag: 6,5 pont), de kíváncsi lennék rá jövőre, aztán még egy-két évig... (A pillanatnyi értékelés szempontjából másodlagos, az eltarthatóság szempontjából viszont fontos lehet: rendkívül stabil bor, több mint két hetet élt túl nagyobb károsodás nélkül darabban hagyott palackban.)

Bozóky Móri Ezerjó Töppedt 2004

A szárazaknál rájárt a rúd Bozókyékra, amit azért is sajnálok, mert ifj. Kamocsay Ákos és Miklóscsabi mellett a Bozóky Pince is szerepel a favoritjaimat tartalmazó titkos kőtáblámon – és nem azért, mert nagy oddsszal fogadhatnék rájuk. A Móri Borvidéken a Bozóky Pince képviseli a folytonosságot, pincéjükben – és már talán csak az övékben – ott van Mór történelme mindenféle érdekes és izgalmas borok, például ezerjó aszúk formájában. Még a 2008-as Mészáros-Rohály Borkalauzban is egyedül harcosai a borvidéknek (a 2009-es kiadás már tud ifj. Kamocsay és Miklóscsabi létezéséről is, ám boraikról még nem).

Nehéz lenne ezt a 2004-es, töppedt szőlőből készült bort nem szeretni. Minden szempontból harmonikus, kedves és jól iható. Illatában először érződik egy kis palackfülledtség, de az gyorsan eltűnik, hogy átvegye a helyét a sárgadinnye, a lépesméz, a zölddió likőr és a csipetnyi botrytis. Szellőztetés után áttetszően tiszta lesz az illata, amelynek finomságai, árnyalatai lassan bontakoznak ki. Szájban is kerek, a sav-extrakt-cukor egyensúly egy ponton billen meg: a savból időnként mintha elfogyna a lendület. A korty közepét élénk citrusok gazdagítják. A lecsengése a savak viszonylagos punnyadtsága ellenére is rendkívül hosszú, összetett, gazdag. Az itteni mezőnynek egyértelműen a legjobbja, amely kifinomult és összetett ezerjó-képről árulkodik; olyan képről, amelynek legfeljebb a stílusával lehet vitába szállni. Nekem azonban az is tetszik: 7 pont (átlag: 6,5 pont).

Pontica Móri Ezerjó, Késői szüretelésű édes 2005

Finy Péterék édes ezerjóját választották 2007-ben Mór város borává. A száraz boruk tetszett, ettől is sokat vártam, bár a prekoncepció kialakulását segítő szöveges címkétől sok támpontot nem kaptam, mert éppen nem volt kéznél elektromikroszkóp a szöveg feltárásához (vö. szöveg mint táj). Illatában a késői szüretek minden pozitívuma: savanykássága ellenére jellegzetes, érett illatai alapvetően kellemesek, tiszták, de nem markánsak. Szájban a savai annál inkább: az illatban is megjelenő savanyúcukor az ízképet teljesen eluralja: vad, nyers, éretlen savai teljesen legyalulják az értékeit. A legrosszabb savanyúcukorkákat idézi. Diszharmonikus, a cukor és a sav abszolút külön életet él benne. 4 pont (átlag: 3,5 pont).

Miklóscsabi Nirvána 2007

Miklóscsabi csúcs édese szűretlenül került 375 cl-es palackokba. A név és az ötletes címke, melynek motívuma (pszichedelikus álom, alkoholista mámor?) a teljes Miklóscsabi-szortiment csomagolóanyagaira felkerült, Ipacs Gézát dicséri. Az egyesek szerint kifejezetten sauternes-i jellegű Nirvánát az illata is tömörebbnek mutatja az Ezredesnél, de hiányzik belőle az Ezredes könnyedsége és gazdagsága, bár kétségtelenül van némi tropikális jellege. Szájban azonban egysíkú, nem zamatos. A savai, a cukor és a test egyensúlyban van, de sokat ront az élményen a kortyot a lecsengésig végigkísérő kinines, gyógyszeres kesernyésség és a markáns alkoholérzet (az édes mezőnyben ennek a bornak a legmagasabb az alkoholja: 13,5%). Pár nappal később visszakóstolva érzékelhetőbbé váltak az erényei, de nyilvánvalóbbá váltak hibái is. Valóban tömör, nagy testű bor, ugyanakkor savérzete túlságosan intenzív, és a savak nagyon elválnak a cukortól; bár a bor szerkezete stabil, textúrája nem finom: sziklákból összerótt lovagvár barokk palotácska helyett. A kortyban a gyógyszeres vonal mellett határozottan megjelent az ásványosság is. Még fejlődhet. 5 pont (átlag: 4,5 pont)

(Szigorúan zárójelben: Érzek némi distanciát borász és a bor viszonyában, amit az a nyilatkozat is megerősített, melyre éppen a Nirvánát forgalmazó Bortársaság honlapján bukkantam. Az igazi móri ezerjóról ugyanis Miklóscsabi így nyilatkozik: „Félszáraz, markáns savú, diszkrét illatú bor. Vagyis a Nirvána nem tipikus móri ezerjó, inkább Mór és a fajta egy lehetőségét mutatja meg: töppedt szőlőből készült, jó savú, lazább édes bor.”)

Frittmann Ezerejó Késői szüretelésű édes 2006

A vakkóstolásból kimaradt a Frittmann-szortimentnek ez a számomra rejtélyes darabja. Ez a késői szüretelésű ezerjó, ahogy a rendkívül izgalmas fahordós érlelésű Ezerjó Selection is rejtőzködő bor – keresekedelmi forgalomban egyikkel sem találkoztam, ellenben bemutatók, kiállítások alkalmával mindkettőt többször kóstoltam. A pincészet honlapja hallgat mindkét borról – én is csak közvetítő útján jutottam hozzá két palack késői szüretelésűhöz. Illata összetett és ellentmondásos: zöld dió, kandírozott narancs, aszalt sárgabarack, aranymazsola, virág, gyümölcs – és savanyúság... A savak olyannyira markánsak, hogy már az illatban teret követelnek maguknak – ebben szerepe lehet annak a csipetnyi illónak is, ami a palackba szorult. Ez azonban nem kellemetlen, inkább izgalmassá, érdekesebbé teszi az illatot. Szájban érdekes átalakuláson megy át. Hidegen nem él együtt a cukor és a sav, az egyik odaragad a nyálkahártyához, a másik pedig leradírozza, sőt a korty vége kifejezetten kaparós, pedig amúgy zamatos, sűrű, gazdag anyag került palackba. Kicsit melegedve, 13-14 fok táján azonban mintha megszűnne ez az ellentmondás: olajos-mézes, bársonyosan simogató, bár a lecsengésében most is a sav dominál, és a kaparósság sem szűnik meg teljesen. Szárazpróbája elbűvölő. Talán túl korán került palackba? Vagy csak hozzám került túl korán, és még idő kell ahhoz, hogy csúcsformába lendüljön? Izgalmas, gazdag bor izgalmas jövővel. Egyelőre 5 pont.

Európa más borvidékeinek közismert fajtáinál talán meglepődnénk az egy fajtához köthető stílusok (és stílustalanságok) sokszínűségén. Nálunk azonban még a preferáltabb fajtákhoz sem köthető mindig legalább borvidékenként egységes stílusjegy, ha úgy tetszik, olyan fajtastandard, amelyet Ariadné fonalaként szorongathatna a fogyasztó, ha úgy érzi, eltéved a bortartó polcok között. Pedig az ezerjónál is lenne hagyomány (Bozókyék), és lenne új stílus is (Maurus, Miklóscsabi, Font, Frittmann), de egyelőre mindenki tapogatózik, keresi a maga útját – és mellesleg az ezerjóét.