Szeptemberi áhitat is lehetne a Borfesztivál, de önmagában talán jobban illik rá a Szeptemberi Őrjöngés jelző. Nem sikerült felidéznem a pontos menetrendet, de 1999-ben még egész biztosan a Vörösmarty téren kóstolgattuk Gál Tibor újabb tételeit és szörnyülködtünk hazánk fiain, akik a burgundi standnál rendíthetetlenül kérték az édes vörösbort… Az idő telik-múlik, jó ideje a Vár falai között egyre többen és egyre okosabban gyakorolják a tudományos berúgás különféle fokozatait. Véletlenül sem szeretnék ünneprontó lenni. A Fesztivál kell, a Fesztivál szép és nagy, de azért még lenne min javítani.

Az idei remek időjárás nem a szervezők érdeme, azt egyszerűen élvezzük ki mi magunk, ha lehet, az utolsó percig. A már unalomig ismételt WC, pohár, ásványvíz és fehérkenyér hiány viszont kifejezetten bosszant. Örömteli az illatos és zamatos finomságokat kínáló standok sokasága, de hogy miért nem lehet szerződni egy pékkel, aki minden kanyarban lehetővé tenné - tülekedés nélkül - egyszerű savfelitató kifli vagy fehérkenyér vásárlását, nem tudom. Persze jöhetnénk jól felszerelt hátizsákkal is, benne pohár, köpőcsésze, 2 palack oligominerális ásványvíz, tiszta víz poháröblítéshez és 2 bagett. Sajnos hiába készítjük otthon a legjobb útitervet, hogy ma csak és csakis ezt fogjuk megkóstolni, ez többnyire hiú remény. Mire eljutnánk kitűzött célunkhoz a Savoyai szoborhoz, ilyen-olyan okból már ötször megálltunk máshol, vizünk elfogyott, kódoroghatunk vissza a kiindulási ponthoz. Más kiállításokon ezt elég jól megszervezik, nevezetesen egy normálisan működő gazdaságban a péknek és az ásványvizesnek is megéri, hogy áruja kis táblával ellátva akár minden egyes standon ott legyen. A beugró nem kevés, annál is inkább, hiszen az egyszeri magyar látogató a 2300 forintjáért a bejutáson kívül nem nagyon kap mást.

No de nem is ezek a legbosszantóbb dolgok, hanem például az intézményesített butítás. Ültetett szemináriumon hangzik el az előimádkozó szájából: „…egy bor illata akkor tiszta, ha az nekünk nagyon tetszik.” Nesze neked tanulni vágyó borissza! Most aztán tudod, merre is az előre! Mert ebből ugye hová lyukadunk ki: minél jobban tetszik nekem egy bor, az annál jobb. Hm. Engem ez a tézis legalábbis elgondolkodtat.

De azért hogy Kosztolányi se merüljön tökéletes feledésbe, az áhitat percei is megadatnak időnként e forgatagban. (Legkevésbé sem a színpadról, ami nyilván egyedi érzéketlenségemet dicséri, de képtelen vagyok ezen a területen két percnél tovább tartózkodni, ugyanis utálom, ha nem értem a beszélgetőtársam szavát. S bár magam igencsak zenekedvelő vagyok, nem tartom a borélvezet kötelező elemének sem a dübörgő néptáncot, sem pedig a torzra hangosított muzsikát, még ha az a borról szól is. Amúgy is régi vesszőparipám végre kihozni a bort a pincéből, tegyük végre arra a helyre, ahová illik: egy fehér abrosszal megterített szellős és barátságos asztalra.)

Nos, miután jól kipüffögtem magam, azért voltak szép élményeim is. Mindjárt az elején a St. Andrea Magyalos Kadarkája. Igaz, eszembe jutott egy nem oly rég zajlott borverseny, ahol a magas zsűri egy ehhez hasonló, érett alapanyagból készült gyönyörű kadarkára kapásból közölte, hogy illathibás, és azon nyomban kizárta a legjobbak közül. Szóval a bor eszményien tiszta és határozott, gyümölcsösségének eleganciája utolérhetetlen. Akárcsak Ráspi 2006-os Zweigelt válogatása és a sok vitát kiváltó Máté cuvéeje. Amúgy az 50.000,-Ft-os árról az a véleményem, hogy mindenki úgy árazza be a borát, ahogy akarja. Nyilván vannak neki is preferenciája, ami alapján dönt. Ha védőárnak szánja, akkor az, ha marketingfogásnak – bár Jóskát ismerve ezt nem gondolnám –, akkor az. Amúgy az ár ellenére sem gondolnám, hogy meg fog maradni a bora. Őszintén szólva a mi pincénkben is fekszik még jó száz palack a saját munkánkból, és semmi pénzért nem válnék meg egyetlen egytől sem. Barátokkal meginni, az persze más. Nagyon tetszenek Luka Enikő és a Weninger Pince új borai, mindegyik érdemes arra, hogy megkóstoljuk. Örömmel tapasztalom, hogy egyre több az érdeklődés a pezsgős témák iránt, legyen az Prosecco, Cava vagy éppen Champagne. Ami talán elkerülte a figyelmünket: a Montalcino Borszaküzlet elkötelezett tulajdonosa Suhayda László lezseren elegáns és nagyformátumú 2004-es Brunellok mellett ezúttal két Proseccot is hozott. Nálam a nyers győzött, vélhetően nem véletlenül, de a némi cukorral palackozott tétel is tetszetős volt. S ha már külföld, a Bor és Más kínálatában mindig vannak jó ár/érték arányú tételek, ezeket általában a középmezőnyben kell keresni.

S ugyan nem tartozik szorosan a témához, de tegnap este a Fesztiválzenekar koncertjén hallottam egy ősbemutatót, nevezetesen Giovanni Sollima fiatal olasz zeneszerző csellóra és zenekarra írt „Népmesék” c. művét. Kimondottan kellemes volt, és hallgatható.  Kissé eklektikus dallam- és hangzásvilága rendre különféle borokat vonultatott föl előttem, miközben hallgattam a mestert (ő maga csellózott, Bottessini bőgőjátékát idéző virtuozitással). Vélhetően ez már afféle fesztivál-kór, de az itt-ott Bach, Vivaldi, Mahler, Nino Rota darabjait idéző részeknél egy-két szép Sanger Champagne emléke éppúgy kiegészítette zeneélményemet, mint a 2007-es Kopár, egy 2002-es Chateau Clinet vagy éppen Laposa Bence köves rizlingje. A klezmer és Mississipi déli részéről induló finom jazz darabokkal már nehezebb volt mit kezdenem, pedig tudnunk kellene értékelni az ebben a kategóriában születő jól emészthető, igazi közönség-borokat is.
Most pedig következzék a Cos d'Estournel…