Úgy tűnik, nem érzékelem pontosan a magyar borvilág rezdüléseit, nem mérem fel kellőképpen a fogyasztói igényeket. Például, hogy ma Magyarországon teljesen felesleges külföldi borokról írni, pláne ha azok nem kaphatóak itthon. Nemcsak egyszerűbb és olcsóbb leemelni valamit ezerért a hyperek polcairól, de jóval nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint mindenféle kimondhatatlan nevű chateau obskúrus bora. Belső információkat kiteregetve elárulom, hogy annak idején palack kolléga cideres posztját többen olvasták, mint az enyémet egy nappal korábban, melyben a világ leghíresebb borai szerepeltek. A Westons kitépte a Chateau Margaux szívét. Egy borblogon.

Nálunk még a kóstolói „elit”, a valódi borfanatikusok is sajátos irányba fejlődtek. Mára már sokaknak elég lenne egyetlen szippantás a levegőből, hogy bekötött szemmel is azonosítsák valamelyik dűlőnket, sokan névről ismerik a helyi madárpopuláció egyedeit, és egyetlen pohár borból pontosan tudják, melyik kavics mit tett hozzá az ízképhez. Miközben a világ leghíresebb borvidékeit hallomásból is alig ismerik. Úgy saccolom, alig pár tucatnyian lehetnek az országban, akik néha-néha elmennek egy külföldi kóstolóra, vagy rendelnek bort a határainkon kívülről.

Az persze kétségtelen tény, hogy a külföldi rendeléseknek vagy kóstolóknak komoly anyagi vonzatai vannak. Másképp mennek a dolgok: nincsenek óriási borsleppek, nincsenek pirospozsgás vállveregetések a borgőz alatt, nincsenek másfél oldalas sajtólisták. (Nemrég egy hazai rendezvényen jegyvásárlás közben ütköztem egy ilyen listába. Érdeklődésemre, mégis ki az a cca. 50 fontos hazai boríró, nem feleltek, a listát nem láthattam, természetesen.)  A Palais Coburgban 55 eurós belépő volt, meg a borok.

Négy óra ilyen erős mezőny esetén nem sok idő, csak benyomásokat rögzítettem röviden. A fehéreknél elsőre belenyúltam a legjobba, akárcsak Albert gazdának, nekem is a Smith-Haut-Lafitte  2007-ese tetszett a legjobban. 90% sauvignon blanc, 10% semillon, a fehéreiről is híres Pessac-Léognanból, illatában fák, virágok, füvek, ízében egres, remek savak és finom kesernyék, rendkívül hosszan. Fehérben is igazi bordói, tartalmas, mégis végtelenül elegáns, óvatos becsléssel is 8 pontos kategória. Hasonló vonalon mozgott a 2008-os másodbor is, emészthető áron másolta a nagy testvért, kicsit erősebb volt a fa, kevesebb a mélység, de mindenképp megér egy próbát. Ha már sauvignon blanc, a Loire-völgyi Pascal Jolivet-nél folytattam, a birtok borait egy időben a Bortársaságnál is lehetett kapni. Már az olcsóbb (~10-12€) 2009-es Attitude (csak Vin de Pays) is kiváló volt, tipikus paprikás-bodzás sauvignon, szénsavval és egészen nagy testtel – szerintem nem vérezne el egy Cloudy Bay mellett (Igaz, egy Nyakas sauvignon blanc sem biztos.) A Sancerre és a Pouilly-Fumé szintén prototipikusnak tűnt, talán a kelleténél kicsit több savval, a Sancerre Exception és a Pouilly-Fumé Indigene más árkategória (~40-50€), más súlycsoport, itt már nincs szénsav, van viszont nagyobb test, füvek és déli gyümölcsök izgalmas keveréke, különösen utóbbi volt meggyőző, minimum 7 pontot érne.

A 2008-as Dr. Loosen és a 2009-es Leo Alzinger szortiment ismét bizonyította, hogy az igazán komoly rieslingek nem ízlenek fiatalon annyira, valahogy 2-3 éves koruk előtt sokszor egészen mások, bár tiszták, ásványosak, de zártak és kemények, nincsenek meg bennük azok a fajtajelleges aromák, melyekért annyian rajongunk. A bébirieslingnél csak a hideg bort szeretem kevésbé; nem tudom, a koncepció része-e, vagy csak a véletlen alakította így, mindenesetre a Moviánál pezsgő-hőmérslékleten kóstoltattak – a palackokat „on the rocks” hűtötték. A „nagy fehérből”, vagyis a Veliko Belóból több évjáratot is kóstoltam, még az 1999-es sem tűnt különösebben öregnek. Mindegyik feltűnően sötét színű (mély arany, vagy már majdnem borostyán), különleges bor volt, intenzív, édes, szinte parfümös illattal, erősen érezhető fával. Míg orrban robosztusnak tűntek, hengereltek a máskor éréshez vagy késői szürethez kapcsolható jegyek (méz, sült alma) és a hordó, kóstolva általában frissnek hatottak, inkább elegánsnak-sósnak, mint erőszakosnak, persze ebbe az előzetes mélyfagyasztás is belejátszhat. A karakterében és minőségében is hasonló Lunar (100% rebula) valamivel olcsóbb (~20-25€), így ideális lehet a híres szlovén biodinamikus pincével való ismerkedéshez. Bár még a fehéreknél tartottam, nem tűrtek ellentmondást, kitöltötték a 2003-as Veliko Rdečét („nagy vöröset”) is, mely hiába merlot-cabernet-pinot házasítás, engem leginkább egy jó brunellóra emlékeztetett olaszos-rumos diós illatával és savas-tanninos struktúrájával, leszámítva egy erős élesztős jegyet az utóízben, amit nem tudtam megkedvelni igazán. Az 1999-es fáradtnak, de még mindig túl tanninosnak tűnt, szívesen kikerültem volna a találkozást. 

Burgundiából inkább vöröseket hoztak a kiállítók, chardonnay-t alig, az egyetlenként kóstolt Bonneau du Martray Corton-Charlemagne 2007 mégis majdnem a délután legjobb fehére lett. Corton-Charlemagne grand cru terület (a név Nagy Károlyra utal), a birtokot pedig a legjobbak között tartják számon errefelé, így az árat akár méltányosnak is tarthatjuk (~80-100€). Elegáns bor hordófűszerekkel, őszibarackkal és egyfajta fémes ásványossággal – 8 pontos kezdethez 8 pontos zárlat. Kövezzenek meg, de nekem Szepsy-furmintok jutottak eszembe az illatáról. Persze nem töprenghettem sokat az analógián, rávetettem magam pince pinot-jára. Hajtott már a vérem a vörösek felé.