A Balatontól Albáig vezető ezer kilométer után a fele ilyen hosszú Alba-Saint Hippolyte le Graveyron papíron gyerekjátéknak tűnt. Félvállról vettük, és ennek meglett a böjtje. Későn indultunk (nem volt szívünk lemondani a mindig remek, de csak fél kilenctől szervírozott Ada Nada-reggeliről), az úton kaptunk egy-két záport, kisebb torlódást, száz alagutat, száz viaduktot, az utolsó száz kilométerre pedig viharos szelet. Kimerültségünk fő oka azonban - a feladat alulbecsülésén túl - az lehetett, hogy a széllökések egy brutális front részeként érkeztek, és ez alattomosan amortizálta az idegrendszerünket. (A kulcsfontosságú, utolsó húsz kilométerről nem volt térképünk, így a körforgalmakkal agyonbonyolított célegyenesben többször eltévedtünk - nyilván ez sem javított a kedélyünkön.) Szerencsére a szállás nem okozott csalódást: helyre kastély, gyönyörű park, hangulatos, jól felszerelt, tágas apartmanok (ezeregyszáz euróért hat főre ajándék). Ráadásul borturisztikailag eszményi helyen fekszik: Gigondas 15 perc, Chateauneuf-du-Pape 30. [A képen a szálláshelyünk, a Chateau Juvenal.]

A tartózkodásunk első két napján tombolt a misztrál, házigazdáink elmondása szerint 80-100 kilométeres széllökéseket mértek. Amikor reggelenként elporoszkáltunk Beaumes de Venise-be péksüteményért, 13 fokot mutatott az autónk hőmérője, és kora délután sem emelkedett 20 fok fölé. A fárasztó út után én készséggel lemondtam volna az első napra tervezett Gigondas ismerkedési estről. (Még Toszkánában adaptáltuk azt a modellt, hogy családonként napi 10-15 eurót beadunk a közösbe, és ebből minden estére vásárolunk három olyan palack bort, amit a kritika kihagyhatatlannak, vagy legalábbis reprezentatívnak vél.) István barátomban azonban fölülkerekedett a kultúrszomj, és kitartó unszolására elporzottunk beszerezni.

A Caveau du Gigondas egy roppant bölcs, és praktikus ötleten alapul: nonprofit „borgaléria”, amelyet a helyi termelők tartanak fenn, és az ingyen kóstolás mellett a borokat pinceáron lehet megvásárolni (ilyet kérünk minden komolyabb magyar borvidékre!). A nyitvatartás utolsó öt percében estünk be, és gyorsan összeszedtük a 3 kipécézett palackot. Illetve nem egészen: a nevek stimmeltek, ellenben az évjáratok nem: három 2007-es helyett egy 2005-öst, egy 2006-ost és egy 2007-est találtunk. Igazából ekkor szembesültünk először azzal, hogy 2007-ből a sláger- és kultborok jórészt elkeltek, aztán otthon, a kóstolás közben azzal, hogy nagyon nehéz olyan 2005-öst találni, amely jelenlegi állapotában fölveszi a versenyt egy 2006-ossal, és nagyon nehéz olyan 2006-ost találni, amely jelenlegi állapotában fölveszi a versenyt egy 2007-essel. Első esti kóstolónk toronymagas győztese a Raspail-Ay Gigondas 2007 lett - 13 euró, a brit Decanter Cotes du Rhone nagyvakjának egyik győztese hajszál híján 19 ponttal, és Robert Parkernél is klasszisközeli 92 pont. A 2005-ös Domaine Saint Damient minden komplexitása ellenére sem tudtuk igazán megszeretni, az évjárat borait gyakran jellemző inas savasság és szőrös csersavasság lehúzta. A 2006-os Domaine du Terme barátságosabb és érettebb volt, fűszeressége, savszerkezete alapján syrah-ban gazdagabbnak gondoltam, de ebből meg a komplexitás hiányzott. Összességben mindhárom borral elégedettek voltunk, sőt, a Raspail-Aytól el voltunk ragadtatva, és nagy beszerzéseket vizionáltunk. Ekkor még úgy tűnt, igaz a népi bölcsesség: 12-13 euróért szinte ingyen adják ezeket a borokat. ("Falusi kincsvadászat" címmel egy nagyobb cotes-du-rhone beszámolóm itt olvasható, és érdemes rákattanni erre a diavetítésre: fotógén táj.) 

Egy decens videó a Rhone-vidékről, az első képeken a közvetlen szomszédságunkat adó Dentelles de Montmirail: 

A hét mélypontja vasárnap volt. Misztrállal a fejünkben, csigalassúsággal araszolva, minden benzinkútnál bepróbálkozva jutunk el Arles-ba, hogy egyrészt a ligurok által alapított, a föníciaiak és a rómaiak által fölvirágoztatott városban kultúrturistákodjunk, másrészt, hogy Jean Luc Rabanel, a biodinamikus kisgazda és hajdani év szakácsa bisztrójában ebédeljünk. A koszos és poros városba már eleve fáradtan érkezünk, és semmi olyan nem történik, ami földobhatna, az épületek arctalanok, a turisták hangosak, a helyiek fásultak. (Útikönyvünk megfogalmazása szerint "Arles-ban főleg üldögélni és sétálgatni jó". Anyád.) Elsétálunk Van Gogh híres törzshelye előtt, amit a festmény mintájára rikító színekkel kicsicsáztak, de ellentétben a környező teraszokkal itt egyetlen vendég sem ül, séta közben szóba kerül van Gogh, megjegyzem, hogy milyen tragikus, hogy egyetlen (vagy még annyi sem?) festményét tudta eladni életében, mire barátom rávágja, hogy „Ez hülyeség, Csabikám”, én taktikusan visszavonulok, de sípol bennem a teáskanna, a bisztrót megtaláljuk háromnegyed tizenkettőkor, és tizenkettőre asztalt foglalunk, rutinosan a napi menüt kérjük, ami finoman szólva egy nagy rakás középszernek bizonyul (jellegtelen előétel száraz kenyéren, rágós sült csirke, túlkészült lazac, még a krémes a legjobb, de nem veri a Kistücsökét) az ebédhez rendelt rosé magnumról utólag kiderül, hogy kétszer annyiba kerül, mint hittük (72 euro – új szívásrekord), összességében egy keserű anekdotával gazdagodunk, én pedig mint értelmi szerző súlyos arcvesztéssel kezdem a napot, már az amfiteátrumhoz sincs igazán kedvünk, a társaság fele elindul az autó felé, a másik fele ezt árulásnak tekinti, közben telefon jön, hogy egyikünk kislánya leesett egy játszótéri trambulinról, már jól van, de azért mégiscsak. Elcsigázva érkezünk haza késő délután, de az esti borokért még vissza kell menni Chateauneuf-du-Pape-ba, ami elvben nem nagy távolság, ám oda-vissza azért bő egy óra. A Vinadeában (pinceáron dolgozó borvidéki borgaléria) mindent meg tudok venni, és annyiért, amennyire számítottam, végre valami sikerélmény. Este hét körül kiülünk az udvarra, a misztrál üvöltve tépi a fákat, mi elvileg szélárnyékban vagyunk, a gyakorlatban minden meleg ruhát magunkra vettünk, és nem értjük, hogy a ház fölött átbukó szél, hol/mitől csapódik vissza. (folytköv)