Azt hiszem, a gimnáziumi ballagásomon kellett volna ilyen büszke meghatódottságot éreznem, mint most, de a gimnáziumi ballagásom bohózat volt, ünnepélyesnek meg legfeljebb azért lehetett nevezni, mert ünnepeltem, hogy végre mehetek a francba. Most azonban úgy érzek ünnepélyességet, hogy közben kicsit szipogok, kicsit büszke is vagyok, kicsit felnőttebbnek érzem magam. Az történt, hogy kinőttem a borosomat.

Figyelmeztetés: Ez a poszt Magyarországon valószínűleg beszerezhetetlen borokról szól. Ráadásul hosszú. És pátoszosan elégikus is. Sőt, még annál is bölcsészebb vagyok: csak ugatok, nem pontozok. Bocs.

Kb. három éve járok hozzá viszonylag rendszeresen, a heti 2-3 üveg bor komoly része tőle jön. Néhány hónapja bementem hozzá, kértem valami új fehéret. Javasolt egyet, azt már ismertem. Akkor emez, azt tavaly kóstoltam, esetleg ez, azt meg pont két hete. Kiderült, hogy végigkóstoltam a kínálatát, nem találtunk semmit, amit legalább egyszer ne ittam volna már. Akkor végignéztük a vöröseket, ott se volt sok. Nem estem kétségbe, úgy gondoltam, ez semmit sem fog jelenteni, hiszen majd úgyis beszerez újabb borokat, jönnek az újabb évjáratok, különben is max. egy-két év alatt simán elfelejtem a borok többségét. A következő hetekben azonban lassan világossá vált, hogy ennél többről van szó. Kalandvágy, tanulásvágy, ilyenek fűtenek néha, és ezekért most már kénytelen leszek rendszeresen bejárni a belvárosba. Ő megmarad „a” borosom, nyilván, de attól tartok, igen sokszor fogom megcsalni most már, és ez egy kicsit fáj. Úgy gondoltam ezért, szervezek magamnak egy kis ballagási ünnepséget. Meghívtam három borlaikus barátot, majd elmentem a borosomhoz, és kiválasztottam három kedves emléket. Nem a legjobb borokat, amiket ittam tőle, csak három nagyon kedves emléket. Azért csak ennyit, mert vacsora mellett akartam kóstolni, és ennél több fogást én nem tudok megfelelő minőségben előállítani. Végülis ezek csak a fehérek, lesz majd vörös, és talán édes felvonás is.

Úgy döntöttem, három languedoci fehéret kóstolok újra. Ennek is oka van: ugyan történetünk Közép-Franciaországban játszódik, a borosom languedoci francia katalánnak született, és ezért legszívesebben onnan ajánl bort. Az utóbbi két évben talán languedoci bort ittam a leggyakrabban, túlzás lenne azt mondani, hogy ismerem a vidéket, de van róla valami képem, és az nagyon pozitív. Kiválasztottam hát három fehéret onnan.

Az első egy picpoul volt - Félines Jourdan Picpoul de Pinet 2008 -, és 5 euró valamennyibe kerül. Ahhoz, hogy elmondhassuk magunkról, hogy ismerjük egy borszaküzlet kínálatát, elengedhetetlenül tudnunk kell belőle felmutatni valami rejtett kincset. Ez a bor az én rejtett kincsem. A fehér languedociakat amúgy se nagyon ismeri senki, picpoult még kevesebben szoktak inni. Ez a bor ráadásul a marketing totális csődje, méregzöld, giccsesen dombornyomott üvegével, teljesen kaotikus címkéjével minden csak nem csábító. Meg is figyeltem magamon, hogy mikor keresek egy üveg fehéret, valahogy sose őt emelem ki a hűtőből, mindig van egy másik, amelyhez több kedvet érzek, pedig tudom rég, hogy ez egy teljesen jó bor, ár-értékileg pedig még annál is jobb.

A picpoul Languedoc sajátja. Gascogne-ban néhol hívják így a folle blanche-t is, de nem ugyanarról a fajtáról van szó. Az igazi picpoul házasításoknál itt-ott engedélyezett (pl. a Châteauneuf-du-Pape-ban is lehet belőle), de alig használatos, a fajta a Picpoul de Pinet AOC büszkesége, ahol csak belőle lehet eredetvédett bort készíteni. „Tengeri bor”-ként tartják számon, kagylóhoz, osztrigához ajánlgatják. Ami a szóban forgó borászatot illeti, a Félines Jourdan 45 ha-os birtok, két AOC-t, két tájbort és egy muscat-t csinálnak. Ez a picpoul a szabályozásnak megfelelően fajtabor, mégis házasítás, mert három, egymáshoz közeli terroárból jön hozzá a szőlő, amitől viszonylag komplex. Ugyanakkor nem túl nehezen megfejthető, könnyen szerethető.

Korábbi kóstolások alkalmával kicsit fűszeresebbnek tűnt, mint most. Eddig enyhén ánizsos, édesköményes volt, most ez elmaradt. Igaz, hibáztam is. Az egyik vendég késett fél órát, és mikor telefonált, féltem, hogy megmelegszik a bor, kitettem az erkélyre, a hűvösbe. Február, Alpok. A fél óra alatt simán túlhűtöttem a bort, talán egy kis sokkot is kapott, az első kóstolásnál nem aratott valami nagy sikert, bár szerencsére a garnélás-laskagombás leveshez, amihez ittuk, ment. Kicsit közönséges volt, és nagyon citrusos, más nemigen jött ki belőle. Nem úgy a vacsora után, mikor visszakóstoltuk: a citrusok átmentek ananászba, nagyon kellemesen gyümölcsös lett, meg hársas is. Illatra ekkor is leginkább citrust ígért pedig, ehhez képest meglepően édeskés a korty, már az eleje is, noha a picpoul elvileg erős savakkal indít. Összességében még mindig szép bor ez, nem most vettem utoljára.

Jött azután a második fogás, egy nagyon egyszerűen elkészített márna, amihez a levesből sűrítettem mártást. És kibontottam hozzá egy teljesen más stílust: Toques et Clochers Limoux Haute Vallée 2008 (kb. 12 euró). Limoux a Pireneusok lábánál van, elsősorban habzóborairól ismert, ez azonban egy sima chardonnay, a környék talán legfontosabb szövetkezetétől, a Sieur d’Arques-tól, mely egy 330 borászt tömörítő, 150 alkalmazottat foglalkoztató társaság, 2400 hektárnyi AOC-vel, 45 milliós éves forgalommal, évi 10 millió palack előállított borral. A Toques et Clochers valójában nem a bor neve, hanem egy jótékonysági gasztronómiai rendezvényé, melyet ’91 óta minden évben megrendeznek. A bort így az Haute Vallée-val lehet azonosítani, szimplán Toques et Clochers-ból van még másik három. Nem rég kóstoltam is belőlük egyet, az Autan nevűt, igen meggyőző volt, de emez jobban tetszett. Most is hozta a formáját, nemcsak hogy mindenkinek tetszett, de villámgyorsan el is fogyott, alig tudtam diszkréten félretenni belőle egy kóstolásnyit a vacsora utánra. 300 méter magasról jön a szőlő ehhez a borhoz, mint említettem, tiszta chardonnay, barrikolt. Elég rendesen érezni is rajta a hordót, de számomra távolról sem zavaróan, állítólag csak harmada volt új hordóban. Az illata egyáltalán nem meglepő, barackos-almás-körtés, meg természetesen minerális, kicsit fűszeres is, de meg nem mondom, milyen fűszerekkel. Őhozzá találtam el a legkevésbé az ételt. Visszakóstolva az egyenessége győzött meg leginkább, nem állítanám, hogy megvan benne az X-faktor, szinte kiszámítható, viszont profi és megbízható. Engem most is meggyőzött, ha már X-faktor, Öttevényi éneklése jutott eszembe róla, az Iskola a határonból:

Eleinte nem tetszett nekem ez az éneklési mód, de ahogy konokul, megállíthatatlanul végigénekelte a dalt, semmivel sem törődve, lassan azt kezdtem érezni, hogy valamiképpen sokkal nagyobb hajtóerő működik benne, azonban állandóan féken tartja, két marokkal fogja a gyeplőt, aztán mégis előbb ér célba a feltartott ügetésével, emelt nyakkal, mint a mi bele-belevágtázó, szilajabbnak tűnő cigánylovaink; s hogy igazában ez az éneklés, amit ő csinál, mi csupán hejehuján kurjongatunk.

Hozzátéve, hogy a kurjongatást is nagyon szeretem, annál pedig nincs jobb, mikor egy Öttevényi kurjongat.

És jött az est fekete báránya: Stella Nova Les Pléiades 2008 (13 euró körül). Fehér, van ugyanilyen nevű vörös is. Két okból is kedves emlék ez a bor. Egyrészt ő volt az első biodinamikusom, másrészt ő volt az első, akit már viszonylag jól ismertem, szerettem, mikor az RVF „felfedezte”. A Stella Nova egy kis birtok, 10 ha, én négy borát kóstoltam, mind tetszett. Ez a fehér grenache blanc és öreg tőkés clairette házasítása, szűretlen, derítetlen, viszont van benne kén, a vörösekben nem szokott lenni. A 07-es 12 hónapig volt hordóban, erről nincs információm, de úgy gondolom, ez is. Sűrű. 18 hl/ha-ra van korlátozva a hozam, ami jellemző a birtokra, a borai igen koncentráltak. Ezt a tételt többször kóstoltam már, nagyon szép, gyümölcsös szokott lenni, igen komplex és érdekes, na őbenne lehet X-faktorokat keresni, találni is, ennek megfelelően bedobtam a mély vízbe, sütöttem hozzá nyulat. Csakhogy porszem került a gépezetbe. Iszonyúan oxidáltnak tűnt. A színe is jelzett ilyesmit, az illata végképp. A társaság felének nagyon tetszett, a másiknak egyáltalán nem. Én zavarban voltam, nem így emlékeztem rá. Majdnem olyan illata volt, mint egy Armagnacnak, ki is lógott belőle a 14-es alkohol, pedig nem szokott. Nem tudom, mi történt, talán megbántottam valamivel, talán a Limoux kiderítette, hogy meztelen a király, talán hibás volt a palack, fene tudja. Másnap visszakóstoltam a maradékokat, a picpoul is simán lenyomta. Egészen biztosan megnézem még egyszer, nem élhetek ezzel a kétséggel tovább.

Hát, elballagtam. Az ünnepség jól sikerült, a vendégek elégedettek voltak, volt siker és kudarc is (nem csak a Stella Nova miatt, a levesben is túlfőztem a rákot), volt tanulság, volt alkalom nosztalgiázásra, és arra is, hogy bebizonyosodjon, nem eredménytelenül mászkáltam hetente-kéthetente ehhez az emberhez, aki borokat árul. Ilyen ballagást kívánok mindenkinek. Most pedig tovább, tovább.

[Mistinguett]