Elég jó esélyem van arra, hogy ezeket a borokat, ilyen kaliberű bordóiakat soha többé ne kóstoljak (az előzményeket lásd itt). Ennek megfelelően igyekeztem felnőni a feladathoz. Részben kiüríteni a fejemet (blokkolni a negatív előítéleteket), részben ráhangolódni, azaz az elvárásaimat az elvárhatóakhoz igazítani. Mindkét törekvésemnek megvannak a természetes korlátai – nem bújhatok ki a bőrömből, nincs Premiere Cru Classé-elváráshorizontom.

Nem vitatva, hogy ez a sor jobb krónikást érdemelt volna, én úgy találtam, hogy a borok nagyon feszesek, precízek, nyakig begomboltak. Kekeckedő megközelítésben: két húron játszanak, méltányosabb megfogalmazásban: jobban félnek a hibától, mint amennyire nyitottak a meglepetésre. Ilyen kevés pontból grafikont rajzolni csak a tudatlanok arcátlanságával lehet, de hadd legyek vakmerő: ezek a borok előbb vannak készen fejben, mint a hordóban, itt nem bábáskodás folyik, hanem tervezés és kivitelezés. Én úgy sejtem, hogy Bordeaux-ban a félelem az úr, a rettegés a természet kiszámíthatatlan viselkedésétől. Ennek megfelelően az ő nagy tudományuk a katasztrófa-elhárítás. Nyakig felfegyverkezve várják az ellenség váratlan húzásait, és majdnem mindenre van válaszuk. A kész termék aztán lehet lenyűgöző, mint a középpontos szimmetria (Latour). Vagy félelmetesen szép, mint egy asszaszin (Margaux).

Chateau Mouton-Rothschild 1991 (Paulliac – Premiere Cru Classé)

A Mouton-Rothschild művészcímkéi engem ellenállhatatlanul vonzanak. Még akkor is, ha minden másodikról ordít, hogy a felkért művész a cigiszünetben fölskiccelt gagyit sózott a megbízóra vagy a beragadt raktárkészletet címkézte át (l. Andy Warhol, Hans Erni, Yoko Ono vagy éppen Setsuko Mishigi). 1991-ben azonban a címke közhelyessége lehetett a legkisebb gond a Mouton-Rothschildnál. Az áprilisi fagy Bordeaux-szerte megfelezte a termést, aztán a tűrhető nyár után az őszi eső elmosta a szüretet - számos birtok, pl. a Cheval Blanc egyáltalán nem palackozott első bort, mások csak minimális mennyiséget. Ami készült, és ért valamit, az karcsú és tetszetős lett, ám semmi esetre sem hosszúéletű.

Ez is kipukkadt már, de be kell vallanom, hogy nem ez az első óbor, amiben találok valami perverz élvezetet. Az illatban a prímet a rohadt káposzta és a pöcegödör viszi. De van szebb arca is - jobb pillanataiban málna, őrölt paprika, fenyőtű és narancshéj sejlik föl. Kóstolva egyértelműen jobb a helyzet. Persze bágyadt, és a test erőtlen, de meglepően jó inni, vannak rétegei, a kortyban még némi gyümölcs is maradt. Nekem különösen tetszett a savak és az óboros édesség finom játéka. A tanninok, nem meglepő módon, már teljesen integrálódtak. Ha át tudjuk magunkat állítani gerontofil-üzemmódba, akkor nem nehéz örömet találni benne. [A képet innen metszettem.]  
(cca. €200)

A meglepetés-szakasz két vakított borból állt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az első egy idősebb brunello, a második pedig egy szelídebb barolo. A 2001-es Fanti Brunello di Montalcino a jó átlagot hozta, és öröm volt inni. A 2005-ös Roagna Barolo Vigna Rionda pedig egészen parádés bor egyedi aromatikával, finom, árnyalatgazdag korttyal, és a korához képest kezes tanninokkal. Ez a bor fogyott el elsőként.

A végére maradtak a „jó borok”. Ketten voltak és vakítva. Annyi információt kaptunk, hogy vagy ugyannak a bornak két különböző évjárata, vagy egyazon évjáratból és azonos apellációból származó borok. Az első, vékonyabb, fűszeresebb, gyorsabb lefutású volt, a második súlyosabb, komolyabb, érettebb.

Les Forts de Latour 2004

2004 nem volt az évszázad évjárata, így a másik nagy halmazba került, vagyis „klasszikus”. A Decanter évjárat-kalauzában három jelzővel jellemzik: friss, strukturált, klasszikus. A fogyasztóknak szánt horogra pedig ez a csalit tűzték: „az utolsó megfizethető bordeaux-i évjárat”.

A Forts de Latour a Chateau Latour második bora (van egy harmadik is Pauillac néven). 2004-ben a termés 41 százaléka ment bele, a fajtaösszetétel: három rész cabernet sauvignon, egy rész merlot. A második bor hagyományos funkciója, hogy az elsőt megóvja a fölhígulástól, és helyet biztosítson a fiatalabb ültetvények termésének. Hát ez semmilyen mércével mérve nem híg, viszont egy palack árából majdnem kijön egy kiskarton Léoville Barton.

Ez bizonyult a sor talán legtanulságosabb borának. A Chateau Latour a krém krémje, a világ legnagyobb és legdrágább borainak egyike, a borászat pedig bizonyára minden tudással és eszközzel rendelkezik, hogy nagy bort készítsen bármit dobjon is az időjárás. És ez nagy bor. Éretlenségnek semmi nyoma. Minden a helyén. (No parasztbarrik, no paprika.) [A képet innen metszettem.]

Sötét, tükrös, átláthatatlan bíborvörös. A nem túl intenzív illat egy drága, jól elkészített cabernet sauvignoné: grafit, szilva, fekete ribizli és extra minőségű fa. Egyik sem uralkodik, sőt az egész eléggé monolitikus és nagyon is ismerős. Kóstolva hol csiszoltnak és elegánsnak tűnt, hol meg fiatalosan nyersnek (három napon át kóstoltam sokféle száj-pH-val). Nem túlextrahált, nem éretlen, nem túlérett. A bontást követő második naptól kerekedett, és gyümölcsök is feltűntek a kortyban. A savak olykor beindulnak és húznak, a végén a tannin szárít és kininesen kesernyés. De nem nagyon, és itt kellene a tapasztalat, hogy azt mondhassam: bizonyára kinövi. Ha a Forts de Latour alapján próbálom meg lefordítani a Decanter évjárat-jellemzését, akkor a „friss” ezúttal annyit tesz, hogy „élénk savak”, a „strukturált”, hogy „tanninban sincs hiány”, a „klasszikus”, hogy „a jól ismert cabernet-jelleget hozza”.

Mestermunka, de nem remekmű. Sem csodálkozást, sem csodálatot nem vált ki. Hibátlanul abszolvált kötelező gyakorlat. Mint az aktuális Rolls-Royce: egy nagyon szépre faragott tégla. (Jancis Robinson: 17.5/20; Robert Parker: 90/100) (cca. €200)

2009-es szüret előzetes a Latournál:

Chateau Latour 2004 (Paulliac – Premiere Cru Classé)

A Latour-irodalmat böngészve két dolog köszönt vissza minden másnál gyakrabban: gyengébb évjáratokban szinte mindig a Chateau Latour az évjárat bora, illetve 10 évesnél fiatalabban nem szabad fölbontani. Ezek szerint az évjárat legjobb bal parti bordóiját kóstoltuk hét évesen, azaz van egy beutalónk a pokol valamelyik bugyrába.

A házasításban soha korábban nem volt ilyen magas a cabernet sauvignon aránya (90 százalék). Nagyjából tökéletes bor. Az illat nemes, higgadt, homogén. Klasszikusan elegáns, tipikusan bordói. Meglepetést nem hoz, inkább a már ismert képet mutatja szokatlan élességben, felbontásban. Az első napon erdei gyümölcs, avar, fekete ribizli, szilva, grafit és nyers fa. A harmadik napra melegebb karaktert vett fel: konyakmeggy, szilva, dohány, kókusz és méz. A Forts de Latournál érettebb, teltebb, nagyobb, sűrűbb szövésű. Kóstolva nem hat nagynak, főleg nem nehéznek, inkább a nagy erőt érezni benne és keménységet. Nyilván korán nyitottunk rá. Semmi nem lóg ki, de túlzás volna azt állítani, hogy minden alkotórész összesimult. Nem hagyja pihenni a szájat, a sav és a tannin meggyúrja a nyálkahártyát.

[A képen Háfíz sírja Sírázban.]

Egy súlypontja van, és minden efelé gravitál. Ha szabad verébperspektívából megcsipkednem, akkor azt mondanám, hogy bár a gömb Platón szerint a legtökéletesebb test, szerintem messze nem a legizgalmasabb. A verébperspektívából kilépve: hálás vagyok a sorsnak és házigazdánknak, hogy Latourt kóstolhattam és újabb tájékozódási ponttal gazdagodtam. (Jancis Robinson: 19/20; Robert Parker: 95/100) (cca. €400)

Zárásként egy intelem önmagamnak Jeremy Parzentől: amikor egy nagy bort egy nagy évjáratból fiatalon kóstolunk, akkor a borban nem a nagyságot kell keresnünk, hanem a nagyságra való esélyt, a ki nem nőhető hibák hiányát vagy meglétét.