Februárban már találkoztam a Costera 2003-as évjáratával, és azonmód indexre tettem. Mintha valaki a terroir fogalmából akart volna gúnyt űzni, illatban egy délelőtti tengerparti sétára emlékeztetett: "bomlásnak indult kagyló, napozó medúza, hínár és rákpáncél sós vízben abálva", szájban pedig maga volt a megtestesült hal-, sőt, szardíniabor. Azóta is rettegve emlegetem ezt a nevet. És mit ad Isten, fél év sem telt el, és máris itt az újabb Costera, ezúttal közvetlenül Szardíniáról. Egy helyi enotékus ajánlásával (és 8 euro ellenében). Én mindig bízom a helyiek bölcsességében, de most megremegett a dugóhúzó a kezemben.

Az Argiolas talán a legismertebb szárd pincészet. Főtanácsadójuk az olasz önológia élő legendája: Giacomo Tachis. A honlap szerint az Argiolas dűlőin a szőlő kedvére kínlódhat: a talaj agyagos és meszes, az éghajlat forró, szeles és csapadékszegény – azaz minden adott a jó borokhoz. A Costera 92% cannonau, a maradék carignano és bovale sardo. A cannonau a grenache szárd leszármazottja, és a grenache fölöttébb pedigrés fajta (többek között a Chateauneuf-du-Pape egyik meghatározó összetevője). A hozamkorlátozás a józan ész határain belül marad: kb. 2kg/tőke.

azonnal a rettegett puhatestűekre fókuszáltam, de szerencsére csak némi silót találtam

A 2004-es Costera ránézésre is szép bor: sötét rubinvörös, tükrös, és erősen ragaszkodik a pohár falához. Viszonylag hidegen (kb. 15-16°C) kezdtem el szaglászni, és persze azonnal a rettegett puhatestűekre fókuszáltam, de szerencsére csak némi silót találtam a háttérben. A mindvégig intenzív és vonzó illat eukaliptusszal és mandulával indított, aztán ahogy a bor melegedett és nyílt, fekete ribizli és rumos dió következett, végül egy nagyon szép illat-konstellációnál állapodott meg: datolya, őrölt bors, frissen darált dió és mindennek a tetején levendula. Szájban kevésbé komplex, inkább kerek és tiszta (miután a meghatározó ízjegyet nem sikerült azonosítanom, a honlap kóstolási jegyzetéhez fordultam segítségért, és ezt kaptam: "jellegzetes, összetéveszthetetlen buké"). Egy csöppet sem édes. Magas, de nem zavaróan magas alkohol. Erős közepes test. Nem éppen daliás savak, de a villányi átlagot megüti. Hosszú lecsengés pörkölt mogyorós beütéssel. Határozott, de nem fogzománcozó tanninok. Minden ízében eredeti és izgalmas bor. Engem a pannon syrah-ra emlékeztet, de annak brutálisan magas extraktja nélkül.

biztos vagyok benne, hogy létezik is a leszabályozatlan, aszfaltszaggató változat

Az összbenyomást furcsa kettősség határozza meg: zamatos, egzotikus és kissé rusztikus illat-, és ízvilág, de közben zavarbaejtően tiszta, jóivású bor. Szerintem ebből az alapanyagból kevésbé szigorú technológiai fegyelemmel (feltétlenül szűretlenül) egy brutálisan nagy és izgalmas bort lehetne kihozni. Megeszem a kalapom, ha ezt a szakmai stáb nem tudja, és biztos vagyok benne, hogy létezik is a leszabályozatlan, aszfaltszaggató változat, csak utána kellene járnom.

A MűvAlk értékelése: 6p

91 Parker-ponttal már világkarriert lehet csinálni

Meglepő módon a 2004-es Costera már megjárta Robert Parker száját, és 91 pontot szakított. 91 Parker-ponttal már világkarriert lehet csinálni – számtalan nagynevű, méregdrága bor küszködik, hogy ne csússzon 90 alá. Vagyis ez a bor, a maga 10 euro körüli árával orbitálisan jó vételnek számít. Én személy szerint túlzásnak érzem ezt a pontszámot, de érdekesen árnyalja a Parker ízléséről kialakult képet, merthogy ez a bor minden csak nem édes, hedonikus gyümölcsbomba, agyonbarrikolva, 15-16 fokos alkohollal.

A Wine Advocate kóstolási jegyzete szerint (ami természetesen az Argiolas honlapján is olvasható) ez egy olasz kiadású Chateauneuf-du-Pape, vastag, robusztus és tartalmas. Illatjegyei: garrigue, azaz bozótos (ahol állítólag vadlevendula, rozmaring, boróka és a társai tenyésznek), kirsch liqueur (francia cseresznyepálinka), fehér csokoládé, bors és fűszerek. Testes, intenzíven gyümölcsös és nagyon karakteres.

Albert gazda őszinte borokra szomjazik, és ezzel nincs egyedül. Amikor a nyáron megérkeztünk toszkán szállásunkra, kaptunk egy-egy palack, friss és szinte teljesen szűretlen Rosso di Montalcinot. Azt a rusztikus, barriktól és egyéb úri huncutságoktól mentes asztali bort azóta is visszasírom. Egy borversenyen nyilván kivágták volna, mint a fostos macskát, de igazi egyéniség volt. A Costera ennek ígéretét hordozza magában.