A színérzékeny amerikai boksz-rajongók a hatvanas évek óta reménykednek abban, hogy lesz még fehér nehézsúlyú bajnok. Ez a soha be nem teljesülő remény sorra vetette felszínre a címmérkőzéseken rendre cipóra vert fehérbőrű kihívókat. Az ő gyűjtőnevük lett a great white hope, a 'nagy fehér reménység', ami az ikszedik kudarc után már inkább egy burleszk szerepre kárhoztatott sziszüfoszt jelölt, mint tragikus hőst.

Én, ha pannon borsoviniszta volnék, fölösleges pénzemet a kékfrankosra tenném. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen vörös fajta, ami némi jóindulattal magyarnak mondható, és van esélye a nemzetközi sikerre.

Mielőtt az etimológia, a levéltári kutatás és a genetikai szőrszálhasogatás ízekre cincálta volna, volt nekünk egy eredetmítoszunk, ami a kékfrankost megnyugtatóan ágyazta bele a magyar nép zivataros évszázadaiba. A dajkamese így szólt:

Amikor a napóleoni háborúkban Sopron francia kézre került, a nyerésre álló armada soproni garnizonja italozó életmódra rendezkedett be, de legalább fizetett a borért. Csakhogy kettős könyveléssel dolgoztak: volt nekik egy fehér, gazdálkodj-okosan papírpénzük, amit legfeljebb a kantinban fogadtak el meg a konvertibilis kékszínű franc. Az élelmes svábok hamar megtanulták, hogy a jobb boraikért a konvertibilis kék frankost kérjék, ami aztán idővel a jófajta vörös szinonimájává vált. (Apró szépséghiba, hogy ekkortájt Sopronban még fehér szőlőt termesztettek.)

A tudomány jelenlegi állása szerint a név eredete Nagy Károly uralkodásáig vezethető vissza. Az A.O.C. eredetvédelmi-labirintus kiépítésének első lépéseként, a majdani gloire-t megelőlegező arccal a borokat két osztályba sorolták: a jó minőségű bor volt a frank, a többi a lőre. Innen már csak kézügyesség kérdése levezetni a Soproni Kékfrankost.

A kettős spirál meghasításával kiderült, hogy maga a kékfrankos fajta a nomád hordák dúlta keletről származik, egészen pontosan a Kaszpi-tenger vidékéről. Volt ugyan még egy kétségbeesett kísérlet, ami a kékfrankost megpróbálta a művelt nyugat tőkéjére oltani, de Hugh Johnsont kivéve ma már mindenki tudja, hogy ennek a fajtának semmi köze a Gamay-hoz. A kékfrankos, vagyis a Blaufränkisch annyira K.u.K, mint a Svejk vagy a Kék Duna keringő. Az osztrákok édes gyermeküknek tekintik, és Mittel-Burgenlandot egyenesen Kékfrankosországnak becézik. Mi nem vagyunk ilyen becézős fajta, mi súlyos tényekkel operálunk: míg náluk 2.640 ha-on terem, addig nálunk 5.500 ha-on. A németországi Württembergben is van belőle mutatóban Blauer Lemberger néven. Ettől bizonyára nem függetlenül Amerikában is Lembergerként ismerik, kb. 49-en.

De miért volna ez a great red hope? Ezt a fagytűrő, jó hozamú fajtát tömegtermelésre állították be az egalitárius átkosban, és az extenzív tartásért híg, savas, karcos borral fizetett. Az első termelő, aki a rendszerváltás után, a '90-es évek második felében megmutatta, hogy milyen érték rejlik ebben a tömegborban, a burgenlandi Franz Weninger volt, aki miután bevásárolt Sopron legkiválóbb dűlőiből, seperc alatt visszaállította a borvidék és a KF jóhírét. A Weninger KF Selection azóta is minden évjáratban etalon.

Caveat emptor: a piacon továbbra is egymást érik a KF-alapú lőrék, ráadásul nem egyszer jónevű termelők rontják vele a hírüket.

A minőségi kékfrankos jellemzői: egészen sötét színű, gyümölcsös és fűszeres, intenzív illatú bor. Fiatalkorában gyakran erősen savas, de idővel kisimul és bársonyos tanninú, elegáns borrá érik. Meghatározó illat- és ízjegyei: meggy, cseresznye, aszalt szilva, fekete bors, kökény, keserű csokoládé.

A jelenleg is kapható legkiválóbb kékfrankosok:

Weninger KF Selection 2001/2002/2003

Takler KF Selection "Noir Gold" 2003

És ami árban is csábító:

Weninger Monarchia Selection 2002

Weninger Spern Steiner 2002

Sebestyén Kékfrankos Válogatás 2003

Sok szépet hallottam már a Ráspi kékfrankosokról is, de kóstolni még nem volt szerencsém.

Végül az osztrákok is megérdemlik – lévén a fajta nagymesterei –, hogy néhány ászt felsoroljunk: E. Triebaumer, Paul Kerschbaum, Maria Kerschbaum, Weingut Iby, Weingut Gager, és persze id. Franz Weninger.