Nem Michelin-csillagok közt született, szarvasgombafüggő gourmet-k volnánk (bár lehetnénk!), hanem Művelt Alkoholisták, így többnyire nem nagyon pepecselünk étel-bor párosításokkal, mint az ultrakifinomult szaksajtó. Esetenként kísérletezünk, persze, és nagy az öröm, ha sikerül találni valami igazán nyerő párost.
Szombatra mustáros mézzel pácolt, rozmaringos szűz sült, és mivel bírjuk a magyar konyhában egyébként kevéssé népszerű édes gyümölcsmártásokat a sültekhez, hát almaszósz is, nem olyan nagyon sima, tejszínes, hanem inkább kompótszerű, no meg tört krumpli kevés pirított hagymával, persze.
Na, hát ehhez vörösbor szóba sem jöhetett, nyilván, fehérből meg csak egy St. Andrea Sziráki Chardonnay 2003 volt a hűtőben; ismerjük jól, brutális alkohol és rengeteg fa. Az első falatok után (kitűnően sikerült a hús) világos volt, hogy ez a chardonnay nem lesz jó. Viszont egyre inkább elképzelhetőnek tűnt egy tokaji. És volt a hűtőben egy majdnem elfeledett 2002-es Zemplén Hegyhát Nyulászó Szamorodni (édes), amit Tokaj-ügyekben szakértőnek tekintett kolléga is dicsért már, hát ellene fordítottam a kapszulavágót.
A végeredmény szinte tökéletes. A rozmaringos hússal úgy állt párba ez a mézes illatokat, citrusokat és persze jelentős édességet meg savakat hordozó bor, hogy szem nem maradt szárazon.
Miután mindenki megdobta az obligát hátasát, begyűjtöttük az elismeréseket, és azon kezdtünk el morfondírozni, hogy az édes szamorodni műfaja vajon hogyan is értelmezendő? Az olcsó(bb – ez a Nyulászó például éppen négyezer fölött van) miniaszú (petit tokaji) felől kellene közelíteni? Vagy egész máshonnan?
És a száraz szamorodni? Van-e igazán jó? (Én többnyire csak a sherrys-kenyeres, a régi tokaji stílust idéző száraz szamorodnikkal találkoztam, igaz, nem is fektettem túl nagy energiát a szamorodnikutatásba.)
Indítunk majd egy expedíciót.
Utolsó kommentek