Vannak, akik azt állítják, szakirodalom nélkül is elvannak a borokkal. Én meg mások által is szeretek okosodni. Tíz évvel ezelőtt, kezdőként habzsoltam a Borkalauzt meg a Borbarátot. És most?
Önéletrajzi elemekben bővelkedve elárulom, egy hónap híján tíz éve kezdtem el jó borokat inni. Rossz vagy legfeljebb közepes borokkal annakelőtte is randevúztam, de tekintettel minőségükre, sokkal jobban esett a Guinness meg a Pilsner Urquell, sőt – kövezzenek meg – a Kilkenny is. Történt azonban, hogy V. prof részt vett Pécsett valami agyas konferencián, és kollégája kivitte Villányba, bizonyos Viczencz Ottóhoz, aki amúgy azóta sem bukkant elő a negyedvonal homályából. Ha már a derék V. ott volt, hozott mindenféle sillereket, oportókat meg kékfrankosokat, és közösen csodálkoztunk, hogy a bor milyen finom lehet.
Akkor még nem sejthettem, hogy ez lesz belőle. Holott lelkesedésre hajlamos pasas vagyok, úgyhogy haladéktalanul elkezdtem érdeklődni a téma iránt, felfedeztem borboltokat, első körben Malatinszkyét meg a Vig Vinót a Pozsonyi út elején – megvan még? –, majd sorban a többit, na és a szakirodalmat, természetesen. Hamarjában megvettem az aktuális Borkalauzt, valamint sikerült elcsípnem a Borbarát első évfolyamának második számát – utóbb a villányi Oportó étterem készletéből lenyúltam egy példányt az elsőből is, a pincér tevékeny beleegyezésével –, és ittam minden szót, ami beléjük írva volt. Tanulni akartam. Sokan állítják, ismerek ilyen fazonokat, hogy nekik nem kellett betű, maguktól okosodtak ki. Hát én nem. Sokáig minden decemberben alig vártam, hogy kijöjjön Rohály Gáborék könyve, és minden évszak utolsó hónapjának huszadikája táján loholtam a legközelebbi vinotékába, hogy adjanak nekem friss Borbarátot. Mind a kettő késett mindig.
Akkor még nem sejthettem, hogy ez lesz belőle
Idővel alább hagytam. Egyrészt, mert a Borkalauzban szinte minden évben ugyanaz van, és ami benne van, az nekem nem nyújt túl sok újat. Másrészt, mert a Borbarát elképesztően sokat változott, gyakorlatilag számról számra másképpen néz ki, és ez a sok korrekció enyhén szólva sem mindig előre mutatott. Érdekes, kezdetben e negyedévi periodikában még simán megfért Alkonyi László főszerkesztő és Rohály Gábor szerző, ám utóbb szétváltak útjaik. Sok okból, amelyeket nem nekem kell boncolgatnom, most csak annyit, előbbi maradt nagyon szigorú a magyar borok iránti elvárásaiban, utóbbi pedig bőkezű a pontok osztogatásában. Ezzel együtt úgy gondolom, egyik is, másik is baromi sokat tett a magyar borkultúra megalapozásáért, a maga módján és a maga hibáival együtt. De jobb, ha megnézzük, hol tartunk most.
Borkalauz 2006
Közvetlenül karácsony előtt vettem meg a 2006-ost, néhány nappal azután, hogy AM kolléga lerántotta a leplet az előző évjáratról. Rohály doktor ezúttal merész újnóvumok bevezetésére szánta el magát, cáfolandó a fentebb már megpendített általános vélekedést – tudniillik, hogy évről évre ugyanaz –, amelyek közt első helyen említendő, hogy az eddig ábécérendben ismertetett borvidékek sorrendjét ezúttal összekeverte. Pontosabban új rendező elvet vezetett be. Ez azt jelenti, hogy felosztotta az országot hat borrégióra – ezt megcselekedte Alkonyi László is a három év előtti Birtokok és borok című alternatív kalózban, amelynek nem lett könyv alakú folytatása –, és ezeken belül tárgyalja borvidékenként a pincészeteket. Ez azért hasznos, mert a régi reflexek miatt nehezebben találom meg, akit keresek.
Most látom, hogy következetesen Rohályt emlegetem csak, bár a mű összeállításában oroszlán a része a nej és nemzetközi borakadémikus, nemrégiben szerzőtárssá emelt Mészáros Gabriellának – aki a rossz vagy milyen nyelvek szerint úgymond sokkal jobban kóstol, mint embere –, továbbá a szűk tucatnyi állandó kóstolótársnak. Köztük olyan celebritásokkal, mint Esterházy "Nagy Író" Péter vagy Papp "Szemüveg" Endre.
Mindegy, bármit tesznek, a munka dandárja akkor is Rohályé. A hibákat is ő követi el. Például akkor, amikor az értékelési rendszer ismertetésekor az öt csillagon belül elkülöníti a 95-99 (világklasszis bor), illetve a 90-94 (kiemelkedő bor) pontos kategóriát, de következetesen és egyáltalán nem pontoz a 90 fölötti szegmensben. A mester nemrégiben elhatározta, bár továbbra is a magyar bor felemelése, nem lebarmolása lesz csapatának célja, mégis szigorúbban fognak értékelni, mert a 90-es évek elejének némely egekbe emelt csodájáról közben kiderült, nemhogy a világot nem váltotta meg, a remények töredékét sem váltotta be. (Részben a Kalauz miatt hittem egy darabig magam is, hogy ami nálunk vereslik, annál jobb sehol másutt nincsen.) Ám ez nem megy, alapból jóindulatú emberek nem tudnak kőkeménykedni. Így röpködnek az öt csillagok Villányban, Szekszárdon, Egerben, Sopronban, Tokajban és mindenütt. Ezt nem felhánytorgatásként teszem szóvá, csak mihentartás végett, természetesen mindenki ott húzza meg a határokat, ahol akarja.
Továbbra is a magyar bor felemelése, nem lebarmolása lesz csapatának célja
Rohály a kötet fülszövegébe applikált szuperrövid életrajza szerint a hazai borleíró nyelv kialakításában tett jelentős lépéseket, és ez is igaz. Akkor is, ha ez a nyelv néhol kicsit bik(k)fa, és germanizmusok meg egyéb butaságok találhatók benne. Azért is, mert nem feltalálni kellett, hanem magyarítani, németből, angolból, bármiből. Mindenesetre lehet vele játszani, le lehet írni a borokat – a kifejezés nehézségeivel nap mint nap kínlódunk, ugye –, és nem utolsó sorban lehet hergelni a sznobozó hülyéket. Mellesleg a bikfát is éppoly könnyeden kiiktathatnák, ahogy az olyan gikszereket, amilyen többek közt a Tiffán-pinot-k értékelésénél fordul elő. Egyik mondat: Sajnos a 2000-t még nem sikerült megismételni. Következő mondat: Pinot noir 2003, a nagy kétezres méltó utóda. A kiküszöbölő módszert úgy nevezzük: szerkesztő. Jó szerkesztő.
Na de csak kekeckedek, pedig változatlanul az a véleményem, a kezdő borbarátot a magyar felhozatal közt a Borkalauz igen jól eligazítja. Ha a lelkes olvasó most ismerkedik a témával, vegye meg, olvasgasson, tanuljon nyelvet, pécézze ki a legjavát, menjen a bótba, vásároljon, igyon.
Borbarát 2005. tél
Dettó decemberben jelent meg a Borbarát legújabb száma. Ennek a neve-címe alatt már az van, hogy "A bor és a föld szerelmeseinek lapja". Az előzőn még az volt, hogy "Földbirtokosok és a bor szerelmeseinek lapja". A földbirtokosokra és a szerelmeseikre történő utalás nyilván szúrta egyesek szemét, az is lehet, bizonyos népek megszámolták, hány földbirtokos van, akik történetesen Borbarátot szeretnek olvasni vacsorára. Különben is, boros és borkedvelői körökben mostanában szokás piszkálni Alkonyi Lászlót, szórakozni vele és munkásságával. Ennek nyilván csak részben oka, hogy a főszerkesztő tényleg ridegen értékel, másutt (lásd fentebb) öt csillaggal megdobott tételeket visszakézből lepofoz kétcsillagos mélységekbe, és váltig sulykolja, a magyar bor nem előre megy, hanem hátra, és olyan messze van a világ élvonalától, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.
A másik ok az, hogy a lap az idők során magazinból fokozatosan átalakult Alkonyi László önéletírásává. Nemcsak arra gondolok, hogy immár két hosszú részben ismerkedhettünk azzal, hogyan vásárolt a főszerkesztő földet Tokaj-Hegyalján, s ebből az alkalomból miként építi újra önnön létét. Hanem a folyóirat eleji szabad versek hangütése – egyik barátom egyszer azt mondta, de jó lenne ilyen szépen írni –, s főként tematikája időközben az összes szöveget áthatotta. Azoknak az írásoknak, amelyeket Alkonyi jegyez, a kilenctizede a szerző világnézetéről, földről, magyarságról, hitről vallott meggyőződéséről, kereséseiről szól, s csak a maradék az adott pincéről és borról.
A lap az idők során bormagazinból fokozatosan átalakult Alkonyi László önéletírásává
Önéletrajzi elemekben bővelkedve és magamat pillanatra lepucérítva megjegyzem, sok tekintetben magam is Alkonyihoz hasonlóan gondolkodom – vagyis igyekszem gondolkodni – a világról, de nem szoktam beszélni róla. Azaz úgy sejtem, rosszak az arányok ezekben a cikkekben. Problémának látom még, hogy a tíz évvel ezelőtt szamárvezető tesztek is kiürültek mára. Akármilyen fajtát kóstolnak, sosem teljes a kép. Nyilván kevesen küldenek mintát. Kár. Aztán itt van a top 12, amire ahogy az elején, úgy most is alig több mint háromszázan szavaznak. Más kérdés, többekkel ellentétben úgy látom, a kialakuló lista mindig hiteles. Pontosabban, a mozgások szinte mindig cakpakk egybeesnek saját benyomásaimmal, privát ranglistám alakulásával. Tehát számomra hiteles.
Szóval. Rövid ideig nem is vásároltam a Borbarátot, de egy idő után rájöttem, hogy függő vagyok. Kell a negyedévi dózis. Kell egy kis Alkonyi. Meg vannak más cikkek is. A legutóbbi számban például Losonci Bálint soproni körképe. Informatív és pontos. Losonci jól ír. És olyasmiket gondol, mint én – a cabernet-teszt bevezetőjében, mondjuk –, ami feldob. Vagy ott van a két Romanée-Conti-cikk. Unalmasan vannak megírva, de érdekes, amiről szólnak. Vagy a Gajdócsi Szabolcs-portré. Rokonszenves a figura. Hát, ezekért veszem. Továbbra is.
Utolsó kommentek