Első kérdés: mire képes Romsics László saját közegében, mármint az Etyeki borvidéken? Második kérdés: felkapaszkodhat-e a György Villa Pincészet az elismert nagyborászatok közé?

A Hungarovinen rajta ragadt, hogy a pocsék magyar borok hírnevét hordja szerteszét a világban. Ehhez képest mindig is jobbak voltak, mint némely államilag békén hagyott félhamisítók. A rendszerváltás óta pláne jobbak, különösképp a dettó budafoki székhelyű konkurenciához képest. Már amennyiben ott lakik a konkurencia. A hungarovinesek maguk inkább azt szerették volna – meg szeretnék ma is –, hogy a sikeresebb és elismertebb nagyokhoz mérjék őket, olyanokhoz, mint a Hilltop Neszmély vagy a nagyrédei Szőlőskert. Ezt azonban legfeljebb részben sikerült elérniük. Másképpen: ha ma valaki azt mondja, nem szeretem a bikavért, első körben az Egervin-tételekre gondol, de másodjára máris a Hungarovinre. Holott az a szerencsétlen fekete címkés is mindig különb volt, mint mondjuk a Gacsó família termékei. Más kérdés, az 1 ponthoz képest a 2 ugyan kétszer annyi, de még mindig nem kifejezetten ajánlott kategória.

A lényeg, hogy az elismert nagypincészetség felé vezető rögös úton fontos állomásként találták ki a György Villa márkanevet. Ehhez a kábé ezerhektáros, nagyobbrészt etyeki, kisebbrészt pázmándi birtokon jelentékeny új telepítéseket eszközöltek a 90-es években. Ezt Kemendy László akkor főborász, ma vezérigazgató koordinálta. Helyét utóbb Romsics László vette át, akinek pályafutásával – harc a Master of Wine diplomáért, magyar Decanter-tesztek, bordeaux-i díjazott villányi borok – meglehetős odaadással és részletességgel foglalkozott több ízben AM kolléga. Mellesleg, ahogy tudom, az etyeki irányok kijelölésében ez idő szerint is meghatározó a jelentősége annak, amit Kemendy gondol.

A szerencsétlen fekete címkés is mindig különb volt, mint mondjuk a Gacsó família termékei

Mármost, ami a pontos viszonyokat illeti, nem látok tisztán. Egyrészt, Hungarovin már nincs is, a fő tevékenységhez – a pezsgőgyártáshoz – igazodva Törley Kft. lett a monstrum neve. Annak jó részéből, ami az ezer hektáron terem, pezsgőalapbor lesz. Ezzel szemben a György Villa már nemcsak márkanév, önálló cég is, kft. formájában, és a nagy germán tulaj – Henkell und Söhnlein – birtokolja őt is.

Ám ez mind csak a keret, a legérdekesebb az, hogy a györgyvillázással mennyire sikerülhet villogni az úgynevezett gasztronómiában. Még egyszerűbben: jók-e az etyeki boraik, vagy sem? (Zárójelben: a magam részéről érthetetlennek tartom, hogy másokhoz – például a Hilltophoz – hasonlóan a György Villa sem képes hagyni a fenébe Villányt. Tudom, hogy ami úgynevezett mediterrán borvidékünkön termett, arra harap a fogyasztó, főként, ha nem is drága, de presztízsteremtő esélyt nem látok benne. Sőt. De hát anyagilag biztos megéri. Zárójel bezár.) Legendás nyilvántartásomat fellapozva a 90-es évek második felétől, végétől kezdődően jó néhány négycsillagos tételt találtam tőlük, főként chardonnay-t, sauvignon blanc-t, juhfarkot, és fogynak is a borok rendesen. Mindazonáltal szélesebb körben itthon mégsem hódítanak.

Egy-két év nálam is kimaradt, de úgy döntöttem, felveszem a fonalat. Gondoltam, ehhez a bonyolult művelethez a pázmándi juhfark passzol, egyrészt, mert a 99-es, a 2000-es – főként – és a 2002-es is jó volt, másrészt, mert a fajta eleve érdekes. A juhfark izgalmas verájeti, kár, hogy elsősorban a mítoszok, és csak másodsorban a tulajdonságai és képességei miatt. A nászéjszakák bora sztori eléggé rögzült ahhoz, hogy mindenki, aki felmászik a Somlóra, minden pincében juhfarkot követeljen, aztán boldogan térjen haza a kannákban lötyögő savanyú olaszrizlingekkel. A juhfarktól ugyanis kőkemény savakat vár boldog és boldogtalan, hiszen mást nem is nagyon tud a drága. Nincs valami überbonyolult lelke szegénynek, tehát amikor valami túlontúl karcosra sikerül, bátran el lehet sózni juhfarknak. A fogyasztó meg örvend, mert azt hiszi, feltétlenül fia születik.

A fogyasztó meg örvend, mert azt hiszi, feltétlenül fia születik

Sarkítottam, ennél azért érdekesebb a történet. Juhfarkból sok odafigyeléssel, korrekt munkával lehet férfias, karakteres, élvezetes borokat készíteni, azoknak, akik nem a komplexitásra, hanem a kraftra esküsznek. Mármost, a György Villa pázmándija (a 2004-es a Corában 1299 forintért vásárolható meg) reduktív iskolázásban igyekszik kihozni, amit lehet. 2004-ben ez nem volt könnyű menet, a savakat nem megőrizni, megfésülni volt nehéz. A bor halvány szalmasárga, aligha tagadhatná meg a tartályt, amelyben született. Ezzel együtt keményen maszkulin játék. Illata mindenekelőtt növényi és ásványos, de megjelenik benne egy finom, pörkölt mogyorós jegy is, amit általában jellemzőnek tartok az Etyeki borvidékre. Másodjára vágott füves, egreses benyomások jönnek, de nem sauvignon blanc-osan, mert a mineralitás végig ellenpontozza őket. Szerkezete kezdetben karcsúnak és magasnak tűnik, de ahogy melegszik, szélesedik. Ízben a savak vezetik, gyümölcsökkel nem nagyon tudnék példálózni, az árnyalanyi édességgel finomított, szépen, juhfarkosan savanykás-ásványos lecsengés ugyanakkor abszolút rendben van. Illatában idővel felbukkan a tipikusan reduktív cukorkásság – mogyoró balra el –, de nem tolakszik, hagy helyet a változatlanul élénk mineráliáknak is. Nem nagy bor, nem is vártam tőle, hogy az legyen, de ennyiért oké. Kapaszkodik a 4 pontért, és végül el is éri.