A Wine Spectator rendszeres olvasójaként többször megfogalmazódott bennem, hogy ez egy reklámújság, a borkonszernek trójai falova, ahol a pontszámokat pénzért adják, és a kóstolási jegyzeteket egy Turing-gépbe kódolt borsznob generálja. Szűkös valutakeretem terhére túl sokszor vezettek meg: hittem a 90+ pontoknak, a hangzatos leírásoknak, és cserébe merő középszert kaptam. Már az is megfordult a fejemben, hogy fordítva kellene olvasnom, azaz kerülni, amit dicsérnek, és keresni, amit leszólnak. A legjobb volna persze tudomást sem venni róluk. De nekem halálközeli élmény kapaszkodó nélkül pénzt költeni. Marad a sorok között olvasás, és a tanulás saját káron.

Kedvenc nemzetközi borvidékem, Toszkána körzeti wine speculatora, James Suckling (alias Szopós Jakab) tettre kész, elszánt és gyors tudósító. Többnyire övé a breaking news, az első vintage report, amire a többi kritikus ugrik, és amihez az egyszerű fogyasztó igazodik. Hiába tanultam meg, hogy Suckling szájából kétes értékű a dicséret, mégis megrészegülten ízlelgetem a fölmagasztalt neveket, memorizálom a pontokat, és képzeletben már a poharamban forgatom a mennyei brunellókat. Majd nyáron kiderül, hogy igaza volt-e, mondom magamnak békülékenyen. Aztán ha megjelenik a többi Brunello Report, akkor táblázatot készítek, átlagolok és megyek a konszenzus után. Csakhogy a konszenzus sehogy sem akar kirajzolódni. (Még egy almon belül sem: a WS-nél szavahihetőbbnek vélt brit Decanter két hónap eltéréssel toszkán főkóstolójuk ötcsillagos brunellóit a kétcsillagos lőrék közé rugdalta vissza egy csoportteszt során.) Szóval nehéz más szájával okosnak lenni.

De vissza Szopós Jakabhoz! A szövetséges borbarát a 2001-es évjárattól padlót fogott, vezércikkben jelentette be az új brunello- időszámítás kezdetét, és kiosztott egy 98 pontost meg két 97-est. A dolog komolyságát aláhúzandó szakított régi rossz szokásával, és nem amerikai érdekeltségű megabirtokok brunellóira pazarolta a pontokat. A borírók és bloggerek hitetlenül dörzsölték a szemüket, senki sem tudta, hogy valóban ekkora lett-e az évjárat, vagy Suckling bordiplomáciai cselt sző. Mert szép, szép, hogy a legnagyobb példányszámú lap vezető kolumnistája egy kis szériás, terroirfüggő, mélyen európai bort kultizál, de a nyakló nélkül osztogatott százközeli pontok vissza is üthetnek: feltámad a szakmai irigység, az európai öntudat, vagy pusztán a kétely, és a WS helyett az évjáraton verik el a port.

Hallottam olyan véleményt, hogy Suckling valójában a maga pecsenyéjét sütögeti: a brunellóról viszonylag kevesen írnak, könnyebb belőle saját szemétdombot kreálni, mint mondjuk Bordeaux-ból vagy Napából. Megint mások szerint a látványos lelkesedés valójában apokaliptikus jel: a brunellónak bealkonyult, a termelők behódoltak a mazsolaszüret és a barrik overkill nemzetközi divatjának. Bár abban a helyzetben volnék, hogy kétkötetes kóstolási naplómmal a kezemben ítéletet hirdessek! Ennek hiányában csak annyit tudok mondani, hogy a 98 pontos brunello egy 6,5 hektáros birtokról származik, ahol a tulajdonos-borász egyáltalán nem barrikol, és zöldmunka-mániájáról, illetve dűlőfetisizmusáról híres, továbbá, hogy az egyik 97 pontos brunello szintén 6,5 hektáros birtokról származik, ahol viszont a tulajdonos-borász kizárólag francia új hordót használ, és légkondicionált felszíni pincéjében szinte laboratóriumi körülmények között próbálja átmenteni a bogyó minőségét a borba. Egyik birtok sem most jött le a falvédőről, és az elmúlt évtizedben nemcsak Suckling, de a kólával nem amortizált szájú, tősgyökeres brunellószakik megbecsülését is kivívták.

Az említett birtokok, a Valdicava és a Siro Pacenti brunellói 45 euró fölötti árukkal messze túllépik anyagi lehetőségeimet. De azért szórványosan kóstoltam már a boraikat, és a középszarként elkönyvelt 2000-es évjárat Siro Pacenti-brunellója a maradandó élményeim közé tartozik. Amikor tavaly tavasszal toszkán turnénkat terveztem, a brunellóban rendíthetetlenül fundamentalista Tullio barátom azzal a váratlan ötlettel állt elő, hogy keressük föl a két Suckling-libling birtokot. Rövid tanakodás után beadtam a derekam, ő pedig kapcsolatait mozgósítva elérte, hogy fogadjanak bennünket (honlapja egyiknek sincs, és mint azt saját bőrünkön megtapasztalhattuk, a legkevésbé sincsenek berendezkedve látogatók fogadására).

A Siro Pacenti immár egy évtizede az új hullám egyik legelismertebb képviselője. A nemzetközi borberkekben jól csengő név a nagypapáé, a hírnév javát azonban az unoka, Giancarlo Pacenti lapátolta össze. 1995 óta minden évben elnyerik a Gambero Rosso hárompoharas minősítését. Az ifjú Pacenti pelyhes állú sihederként 1988-ban ragadta magához a pincekulcsot és a metszőollót (ránézésre most negyven körül járhat). Montalcinóban az újdondászás lényege a barrik hordók használatában és a fogyaszthatóság időpontjának előrehozásában rejlik. Ez persze gerenda a helyi bölcsek és a repülő kóstolók terroirista frakciójának szemében. Ám Pacentiéknak valahogy mégis sikerült általános elismerést kivívniuk.

A birtok Montalcino északkeleti fertályán helyezkedik el. Porlepte dűlőút vezet a gazdasági épületekhez és a család otthonához. A hírnév alapján az ember valami fényűzően modern, vagy éppen patinás, régi udvarházra számítana. A birtok azonban szerény és funkcionális. Nincs díszes vaskapu, nincs kerítés, és amikor kiszálltunk az autóból, kiderült, fogadóbizottság sincs. Nem mintha ezt elvártuk volna, csakhogy fogalmunk sem volt, merre menjünk, hol kopogjunk. Becsengettünk a leginkább lakottnak látszó épületbe, de senki nem válaszolt. Végül egy műhelynek látszó bungalóban találtunk egy fiatalasszonyt, akiről fokról fokra kiderült, hogy etruszk mivoltához képest jól beszéli az angolt, másrészt ő a kalauzunk, végül, hogy ő maga a birtok úrnője, Signora Pacenti. Tullio barátom azzal kecsegtetett, hogy szerencsés esetben a kiváló Giancarlo lesz a kalauzunk, és részt vehetünk a mikrovinifikációkból előálló dűlőházasítások szelektálásában (ez az eljárás egyébként általánosnak mondható: a különböző dűlők különböző időpontban szüretelt tételeit külön kezelik, és aztán ezekből az alapszínekből keverik ki a végleges árnyalatot).

Nekünk sajnos a csökkentett üzemmód jutott, azaz a lámpalázas Pacentiné vezetett körbe a merőben prózai feldolgozón. Minden egészen más volt, mint amilyenre számítottunk. A „pince” új, felszíni, légkondicionált, hipermodern és patyolattiszta. Inkább laboratóriumra emlékeztet, mint jófajta tufapincére. Vezetőnk elmondása szerint hiába hipersikeres a birtok, a rengeteg hitel miatt a 2002-es évjárat kiesése kis híján padlóra küldte őket, és ha rövid időn belül még egyszer beüt a ménkű, azaz rossóba kell küldeni a brunello-alapanyagot, nekik végük. Gravitáció, acél függőhíd, koracél tartályrengeteg.

Ebből a minden romantikát nélkülöző teremből átsétáltunk a barrik szentélybe. A romantika innen is hiányzott, viszont végre kóstolhattunk, először egy 2005-ös mintát, ami hordómintának nagyon szép volt, aztán egy 2004-est, ami nem egyszerűen a legszebb hordóminta volt, amit valaha kóstoltam, hanem egyúttal az egyik legszebb bor. Itt esett meg, hogy Albert gazda rövid fejszámolás után bejelentette: ez bizony a mitikus 95-100 pontos kategória. Az elismerő bólogatások és a kifordult szemek láttán háziasszonyunk is jobb kedvre derült, mi pedig hevesen fogadkoztuk, hogy előjegyzünk néhány palackot 2009-re. Ezzel sajnos a látogatás érdemi része lezárult.

A hordóminták kiválóságán és a szokatlan felszíni pincén túl két dolog vésődött be. Amikor kiléptünk a pincéből, az épület oldalában egy korunkbéli szaki a talajt egyengette egy munkagéppel. Mint kiderült, ő volt a tulajdonos, Giancarlo Pacenti. A látogatás záró momentumaként átsétáltunk a parányi fogadóterembe, és miután mindenki fogott magának egy széket, vártuk, hogy végre a poharak is előkerüljenek. Ám kiderült, hogy el vagyunk tájolva: palackból kóstolás nincs, és nem azért, mert sajnálják tőlünk, hanem mert nincs miből, a bor ugyanis az utolsó cseppig elfogy, és nekik tényleg minden fillérre szükségük van a bankkölcsönök törlesztéséhez. Hazafelé poroszkálva az járt a fejemben, hogy otthon persze nyögjük a felemás fejlődés, a kényszerpályák és a tőkeszegénység következményeit, de nem egy frissen fölhúzott hazai kúria tulajdonosa irigyelt burzsujnak számítana Montalcinóban.

Rövid, de talán nem érdektelen kiegészítés. A 2001-es Siro Pacenti-brunellót én nem kóstoltam, Albert gazda ellenben igen. Szerette, de nem tért ki a hitéből. Kóstoltam ellenben a 2004-es SP Rosso di Montalcinót, és ezért nem is erőltettem a brunellót. Félreértés ne essék, a Pacenti-rosso mindig az élvonalhoz tartozik, sőt nemegyszer évfolyamelsőnek kiáltják ki. És valóban szép, de nekem az új fa túlságosan elfedi a gyümölcs remélt erényeit, elsikkad a rusztikus sangiovesekarakter. Apró érdekesség, hogy Jancis Robinson a '01-es brunellót szép bornak, de nem valódi montalcinóinak mondta, és bírálta az édességet, a túlfényezést.

De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Suckling lelkesedése végül átragadt az egész Wine Spectator-stábra, és így egy 2001-es brunello, a Casanova di Neri Tenuta Nuovája lett az év bora. Itt látható Suckling, amint indokol.

(folyt. köv.)