Az elején azt reméltük, állandó alrovatunkká fejlődhet a borok a hiperből vonal, de elhanyagolódott nagyon. Ünnepélyesen megígérem, ezentúl másképp lesz, és ha már itt tartok, górcsövem alá helyezek máris három fehéret. Pontos árukra nem emlékszem, 600 és 800 közötti forintba került mindegyik.

Garamvári Lellei Pinot Gris 2004

A 2006. év bortermelőjének egy bizonyos interjúja kapcsán heves hullámok csapkodtak itten, akkor merült fel, hogy sürgősen kéne kóstolni tőle valamit. A 90-es évek második felében sok kócsagos címkés Szent Donatus-bort megittam, szerettem is őket a szerintem jó árérték miatt, a drágább válogatott cabernet meg pláne finom volt mindig. Később bejöttek a pezsgők is. Na de most összehangoltam a garamvárizást és az ezeralattizást, és ráesett a választásom erre a pinot gris-re.

A hátcímke almát és barackot ígér, az nincs. Van viszont mélyülőféle reduktívsárga szín, a kívánatosnál kevesebb tükrösséggel. Az illat kissé fülledt és erősen vegetális. Nem nyers, inkább palackbukés karakterű. Ez végső soron nem ellenszenves, de nem is vonzó annyira. Szájban folytatódik, ami orrban kezdődött, a könnyűtől a közepes felé tartó test, mattság, kesernyés utóíz, a fajta gyógynövényességben mutatkozik meg. Vérszegény 3 pontra jó.

Egervin Tiba Valley Muscat Ottonel 2005

Általában az Egervin sincs érdeklődésünk homlokterében, a nagypincészetek közt talán éppen ez az, amely a legkevésbé volt képes megtalálni a helyét a piacgazdaságban. Próbálkoznak evvel-avval, kitűnő borászok sora emelkedett fel a verőszalai pincék mélyéről – Gál Tibor, Lőrincz György, Sike Tamás –, de sehol egy komoly figyelemre méltó saját dobás.

A Tiba Valley gasztrosorozat akarna lenni alighanem, hol érdekesebb, hol érdektelen borokkal. Ha már elkezdtem hátcímkézni, ezen az olvasható, hogy "magában hordozza az évszázados borkészítési hagyományokat" – erre mindjárt visszatérünk –, továbbá jellegzetes muskotályos jegyekre hivatkozik. Hát azok sincsenek. Egészen halványsárga szín, virágos, kissé zárt illat. Ízben igen karcsú, szénsavval, harcias acidokkal, bujkáló gyümölcsösséggel. Eddig nem lenne rossz, kár, hogy végigvonul rajta valami furcsa, áporodott öreghordósság. Holott szinte száz százalék – talán nem is szinte –, hogy kizárólag acélt látott. Így sem ihatatlan, úgyhogy a 3 pontot megkaphatja dettó, noémi jóindulattal.

Graf Károlyi Fehér Tájbor 2005

Úgy tudom – ha rosszul, szóljanak rám –, Magyarország legnagyobb boros cége hosszú ideje a Danubiana Bt. Amely hatalmas mennyiségben szállítja a főként mátraaljai és tolnai dombok terméséből készült reduktívat Németországba. Érdekes, hogy itthon hiába próbálják megvetni hatalmas lábukat, a Butélia és a Medalion borcsalád sem lett átütően sikeres. Ami évek óta mindenhol kapható, az a Graf Károlyi, vörösben és fehérben. Ennek a címkéjén viszont hasztalan kerestem a Danubiana nevét, azt tudtam meg ehelyett, hogy a Graf Károlyi egy pivatweinkellerei. Ennek megfelelően van is neki saját német honlapja. De azért egymáshoz tartoznak ők.

Harmadszor is hátcímke: maga Károlyi László gróf arra kér, írjam meg, hogy tetszett-e a bor. Hát tessék. Előbb még egy citátum: a delikvens "magában hordozza a magyar borászat évezredes hagyományait". Az évezred jobb, mint az évszázad, rögvest kiderül, miért. Halvány zöldessárga, szép és tiszta. Illata árad, virágosan, gyümölcsösen. Az internet szerint chardonnay-ból, sauvignon blanc-ból, hárslevelűből, olaszrizlingből és cserszegi fűszeresből készült. Felső-magyarországi tájbor, amúgy. Friss, üde és lendületes, becsületes, kerek savakkal. Zamatban nem hozza, amit illatban felcsillant, de tisztességes, a vége száraz. Egészében véve nem fajsúlyos, korrekt bor. Ennyi pénzért OK, jut is neki karcsú 4 pont.