Címkék

Utolsó kommentek

  • Didier Pénine: @alföldimerlot: If you need personalised Champagne just go to sayitwithchampers.co.uk (2020.06.07. 13:28) Rizlingek az óceánon túlról
  • Szikra Feri: Én most lettem szerelmes a zweigelt-be. Itta már valaki a Balaton-felvidéki Somodi Zsolt Borászat ... (2018.11.27. 11:21) A világ legjobb zweigeltjei
  • gbsz: A lecsós kép forrása nem a linkelt URL, hanem ez: www.gabojsza.hu/2007/07/kedvenc-lecsm.html Kéret... (2017.02.21. 16:44) Mit igyunk a lecsóhoz?
  • ecsabi: @fakanalhos: Aki pedig Angliában él és magyar borra szomjas, az lessen be ide: <a href="http://... (2016.01.31. 16:09) Villányi áttörés
  • tiboz: A Frittmann pincészet 2015-ben az Év pincészete díjat is kiérdemelte. Sőt még a Wall Street Journa... (2015.10.30. 08:37) Frittmann a tilón
  • Utolsó 20

Alkoholista Twitter

  • Hibás feed URL.

Alkoholista a Facebookon

Van-e a borban manikűrolló?

Vinitaly 2007, vörös folttal, dugókkal, egyebekkel

2007.04.06. 17:42 - Az Alkoholisták

Olívaügyben már markánsan megnyilvánult barátnőnk, Kriszta a kedvünkért – na jó, a saját kedvéért is – eltöltött egy napot Veronában, a Vinitalyn. Ebből kifolyólag leöntötték vörösborral, beletört a bonctűje a szilikonba, ivott magyar és déltiroli pálinkát, kis híján megtapogatta Jarno Trullit, nem adtak neki narancsot, végül pedig megkínálták a legjobb sárgamuskotállyal ever. Utána megírta benyomásait, csapongósan, úgy, ahogy kértük tőle.

Verona és a Vinitaly. Az idén gyökeresen megváltozott hozzáállással vágtam neki a tizenegy repülőgép-hangárnyi pavilon becserkészésének. Új szemléletmóddal, amit meglehetősen élveztem.

A lapos sarok

Már a reggel is jól indul, kora hajnalban úgy sikerült sminkelnem, hogy nem böktem ki a szememet a szemceruzával. Persze akkor már túl voltam két kávén, az segített. Jelenlegi kedvenc főnököm azt mondta, húszévnyi szereplés után akkor állít ki a Vinitalyn, ha a Veronafiere neki fizet. Azért nekem elintézte az oda jutást és a mindennemű luxust, hogy nyugiban és szépen teljen a napom. Ezúton is hálás köszönetem neki. Úgyhogy többünk közös kooperációja volt ez a nap.

A reggeli veronai dugón keresztülverekedve magunkat kilencre be is estünk a közös standra. Rögtön szabad utat kapam, és jó kislány módjára megígértem, zárásra visszatalálok. Remélhetőleg.

Még az odaúton zajlott beszélgetés folyomáányaként kaptam címeket, ahol nagyon jó autocthon borokat lehetett kóstolni. A saját elhatározásom úgy hangzott, hogy azt veszem magamhoz, ami megragadja a figyelmemet, miközben végigsétálom a kiállítást. Okos voltam, az idén lapos sarkú cipellőt húztam.

A vörös folt

Szóval, ami megragad, vagy katarzisélményt okoz, plusz az ajánlott autocthonok, plusz nem hagyhatom ki a Zenatót és az Il Poggionét, valamint a magyar standot és a Podere Castoranit. Ez utóbbit azért sem, mert kedves barátom segédkezett ott, és régen találkoztunk már.

Tehát kilenc óra nulla nulla. A hangulatom valahogy nem az igazi. Nincs kedvem kóstolni. Vagy csak semmi sem ragad meg. Jobb híján felkeresem az első ajánlott pincészetet. Mármint, ami a legközelebb esik a mi standunkhoz. Út közben küldtem egy sms-t a castoranis barátomnak, hogy itt az idő kávézni, és bőszen reménykedtem, hogy tényleg. De nem. Úgyhogy kóstolás.

Masone Mannu. Kimondottan emlékezetes veresbora volt a fickónak, főleg a Mannu cuvée. Az első szép mosolyomra telibe önötte a fehér blúzomat vele, helyesen kihangsúlyozva azt, amit méretétől fogva amúgy sem igen tudok rejtegetni. 9 óra 5 perckor reggel. Cirka 20 másodperc alatt tettem túl magam a problémán, konfrontáltam, aztán nem érdekelt tovább. Hát másokat igen. Ezek után kétszeres bámulásadagot kellett elviselnem, és nemcsak a férfiak részéről. Már a nők is megnéztek. Hála Istennek, tőlük nem érkeztek ajánlatok. Ezért hálás vagyok. Továbbá még azt a körülményt kellett kezelnem, hogy mindenki tajrészegnek gondolt már reggel. Ettől valahogy nem lett jobb kedvem, és a közös kávézás is elúszni látszott.

A narancs és a csokoládé

Akkor hirtelen megláttam egy nagy kék sarkot, sok-sok kék üvegtáblával. Tele volt naranccsal. Nagy-nagy betűkkel a felirat, iGreco. A borok is csinosan, szép színes, a Napot szimbolizáló címkével, csak úgy kellették magukat, hogy jobb hangulatot teremtsenek nekem. Bár a gyümölcsök zavartak, színhatásnak jó volt a kék mellé a tonnányi naracs. De kételyeim fakadtak, hogy vajh bort hoztak-e, vagy olívaolajat, vagy valami különleges narancsos terméket? Így félve kérdeztem meg, hogy a borokat kóstolhatom-e. Aztán határozottan le is pattintottak, hogy még nincsenek készen, jöjjek vissza később. Hümmm. Felírtam, hogy visszajönni.

Aztán a nagy semmiből hirtelen elém toppant álmaim standja. Telis-tele különböző extra finom csokoládékkal. Azonnal elkezdtem élénken érdeklődni, és örömmel kóstoltam. A leginkább az áfonyás fogott meg engem. Különösen tetszett abban a pillanatban a legjobb minőségű csoki – azt hiszem, 70%-os – és az áfonya kissé fanyarkás játékának kettőse. Borzongatóan finom. Aztán megint szépen mosolyogtam, és kaptam extra kóstolót. Ez volt a barrique csokijuk, ami úgy nézett ki, hogy a 70%-os csokihengerek (amolyan szivarka méretűek) belsejében dohányleveleket érleltek. Kéjes gyönyörűséget okozott ezt a csokoládét kóstolni. Ők a Sugar Company SpA, avagy a Cuorenero.

Aztán nézelődtem tovább, láttam ezt is, azt is, sok embert, gyönyörű férfiakat, borokat, és valahogy egyik sem fogott meg. Élveztem a szabadon bóklászás örömeit, és azt, hogy végre nincs az a teher a vállamon, ami eddig mindig, hogy a legtöbbet kóstolni, és kóstolni, és kóstolni, vég nélkül, és infókat gyűjteni. Ehhh. Most szabad voltam.
És úgy döntöttem, ellátogatok a magyar standra. Főleg, mert a buja fürtös fiatalember hozott nekem otthonról téliszalámit!!! Le kellett csekkolnom, hogy valóban-e. És valóban. De éppen akkor nem volt a helyén, úgyhogy tovakocogtam.

A szilikon és a bonctű

Egészen a technikai berendezéseket felvonultató pavilonig. Ott aztán láttam mindent. Palackozók, címkézők, tartályok, tartálymosók, ratifikáló kolonnák, az olívaolaj-gyártás gépei, dugóhúzók, poharak, dugók. Hoppá. Dugók. Nem volt kiírva, hogy ne tapogassam, úgyhogy muszáj volt. Belülről jött a késztetés.

Az volt a dugó lényege, hogy a henger mindkét végét bevonták valamivel. Az a valami szilikon volt, mint nagyon hamar kiderült, mert azonnal segítőkész úriember kezdett nekem magyarázni. Szóval szilikon, 2-3 tized milliméternyi vastagon van „odacsinálva” a parafára. Csúnya szó ez, de a dugóra teremtés technológiáját nem akarta elárulni, pedig erősködtem, hogy tuti nem nyitok konkurens üzemet.

Mindenesetre ez a szilikonbevonat megvédi a bort a TCA-tól. (Hm. Mint tudjuk, az a klóros vegyületekben is benne vagyon, de nem kukacoskodtam.) Megvédi, de mégis hagyja levegőzni és élni a bort. Gondoltam, oké, és mi van, ha leválik a bevonat. Azt  válaszolta, olyan nincs, leszedhetetlen. Na, ezt kell mondani egy nőnek, hogy valami lehetetlen, és mindjárt be akarja bizonyítani, hogy nem. Én például azonnal nekiestem a felületnek finoman, a szépre reszelt körmeimmel. Ötpercnyi ádáz küzdelem után megkérdezte a fickó, hogy akkor kegyeskedek-e hinni neki. Bólintottam és azt gondoltam, hogy „na, adjál csak egy párat, tesztelem ezt még otthon”.

Adott is, mert egyébként az ötletet jónak találtam, és olyannyira küzdünk a dugóproblémával, hogy kedvenc főnökömnek is hoztam, sőt azonnal kontaktszemély iránt is érdeklődtem. (Otthon aztán este 11-kor először a manikűrollómmal próbáltam szétválasztani a felületeket, hogy a szilikont meg ne sértsem. Nem ment. Akkor nagyon dühös lettem, és a laboratóriumi bonctűmmel estem neki. Azzal azt értem el, hogy felsértettem a szilikont, és a sérülés helyétől próbáltam felfeszegetni a réteget. Nem ment. Aztán annyiban maradtam magammal, hogy a borban szerencsés esetben se manikűrolló, se bonctű nem található, máshogyan kell azt teszteni.)

Jarno maga

Továbbálltam, és nagyon-nagyon itt volt az ideje egy kávénak Orlandóval. Irány a Podere Castorani. Jól megörvendeztünk egymásnak, de szó sem lehetett kávéról, mert annyian tolongtak a standnál. És nem Trulli új borcsaládjára voltak kíváncsiak. Fotózták a kiállított Forma-1-es Toyotát. Én csak megtapogattam. Viszont bort is kóstoltam, amit még nem ismertem. És akkor megláttam őt. Picike, vékony, mint egy nádszál, de Trulli!

A bennem lakó hatalmas Forma-1 rajongó azonnal imádni akarta, de elég megközelíthetetlen volt. És én nem vagyok az a fényképezős alkat. Szinte soha nem fotózok le semmit. De Trullit akartam. Nincs is gépem. Megbarátkoztam a gondolattal.. talán megtapogathatom kicsit.

Aztán a következő másfél órát a magyar standon töltöttem. Pálinkákat kóstoltam Szicsekéktől. Jókat. Beteges vonzódásomat a párlatok és pálinkák iránt kicsit kitombolhattam. A málna pedig fergeteges volt. A buja hajútól kunyiztam csokit és továbbálltam. Beígérve, hogy este visszatérek a szalámimért.

A napnak ezen a pontján elkezdtek nem érdekelni a borok, és egyre durcásabb lettem kielégítetlen kávézási vágyaim miatt. És csoda történt, Orlando felhívott, és azonnal ebédeltünk is és kávéztunk is.

A Hold állása

Mindjárt lett erőm, amit megszelídítettem, és bevágtattam a Toszkána kincseit rejtő pavilonba. Jött az előírt kötelező program, az Il Poggione, a többi meg ahogy jön. Szokásomhoz híven a Brunello Riserva 2001-es után azonnal szerelmes lettem mindenbe, ami az élethez tartozik. A kis fickó, aki kóstoltatott, nem is tudta mire vélni hirtelen átlényegülésemet, én meg nem magyarázkodtam. Mindenesetre, ha én csinálnék ilyen bort, az egész életem folyamatos átlényegülés lenne mélyfilózófiai eszmefuttatásokkal tarkítva, a Hold állásának figyelembe vételével. Ebben a pavilonban kicsit elidőztem.

Aztán megéreztem örök szelemem, Szicília hívó szavát. Vegyes érzelmekkel záródott a látogatás. Főleg egy pincészet ragadott meg. Cantine La Fenice. Azért álltam meg náluk, mert nem sikerült magamtól rájönnöm, ki az az agyament, aki a borainak a Hórus és az Ozirisz nevet választja. Csodát nem láttam, iható és értékelhető bort sem sikerült náluk kóstolni, ellenben tökéletesen hülyének néztek mindenkit. Merthogy mindenképpen rám tukmáltak egy árlistát, és azon a legdrágább boruk 2,90 euró volt. Amikor megláttam, úgy pislogtam, mint aki attól fél, hogy kiszárad a szeme. Ezt pozitív jelnek vették, és beinvitáltak, hogy tárgyaljunk. Azonnal és fejvesztve menekültem.

Egyenesen át a Trentinót magába foglaló pavilonba. Ekkor már négy óra volt, és eljött a holtpont ideje. Alig ültem le reggel óta, igaz, hogy nem nyeltem le a borokat, de szellemileg megterhelt, hogy hol angolul, hogyl olaszul, hogy németül folyt a kérdezősködés. Trentinót amúgy is közelebbről ismerem.

A lexikon

Csak sétáltam, a Bonollótól loptam egy grappával töltött csokit, és megbeszélgettem magammal, hogy most egy daradig nem szólalok meg. Komoly belső monológomat megzavarta egy kis pincészet. Hatalmas betűkkel hirdették, hogy a világ első SO2-mentes bora. Elgondolkodtam. Ekkora reklámot csinálnak neki, tán nem is igaz, meg kell ezt kóstolni. Még mindig nem voltam beszédes kedvemben, és ezen az sem segített, hogy a pincészetet – Torboli – két erősen túl az 55-ön korú bácsi vezette. Ezért a kóstolóért később kiosztottam magamnak a mártír címet.

De ebből aztán lehetne tanítani a borhibákat és a betegségeket. Mint egy lexikon. És semmi sem hiányzott. Ezért a teljesítményért bravó. Mindenestre ott és akkor azt mondtam, hogy darabig nem szeretnék bort kóstolni. Lófráltam, lófrálgattam, az idő meg rohant ,és vágytam egy prosecco után. Indultam is keresni, aztán megint szembeakadtam a narancsos iGrecóval.

Nu, akkor itt az idő, hogy színes, trendi és jókedvű legyek a boraiktól. Gyanúsan nem tolongtak ott az emberek, de ennek én általában örülni szoktam, mert akkor van idő kicsit boncolgatni a dolgokat. Mint egy biztonsági őr, úgy állt egy férfi a stand előtt, én mogorva tekintete ellenére rámosolyogtam, és mondtam, hogy megkóstolnám a boraikat.
A válasza, bevallom, meglepett. Így hangzott: a cég filozófiája az, hogy nem kóstoltat borokat, mert itt túl nagy az érdeklődés. Senkinek nem mutatnak bort, ha valaki komolyan érdeklődik, hagyjon névjegykártyát, és megkeresik őt az ajánlatukkal. Azonnal sok minden átfutott az agyamon, és nem túl emelkedett stílusban. De nyugodtan csak annyit kérdeztem, hogy azért egy narancsot kaphatok? Csúnyán nézett rám, és megértettem, hogy: nem.

A jutalom a nap végén

A proseccós kedvem is elúszott. És ideje volt visszakocogni a szalámimért. Búcsú Szicsekéktől, a buja hajútól és Orlandótól. Úgy gondoltam, körbenézek kicsit saját házam táján és Südtirol környékén. Ki kell emelnem a Köfelgut Jonagold pálinkáját. A tisztasága, a fajtajellege, a frissessége, a könnyedsége elcsábított.

Aztán a tiroli borművészektől egy szimpatikus fiatalember megkérdezte, hogy meg akarok-e kóstolni egy bort, amit már töltött is ki. Nagyon nem hadakoztam, nem is akartam. Gondoltam, ma nem nyeltem le semmit, régen fél hét után vagyunk már, ami a záróra, így ez jár nekem. Járt is. Olyan illata volt, hogy majdnem leestem a székről. Pont  amire vágytam. Megcsapott a fehér orgona, a méz, az akác, a liliom, egy kis őribarack és az ananász. Friss volt, légies, üde, keringett bennem és megsimogatta a kis lelkemet a szépségével, a tartósságával és a parfümösségével. Ez volt a Thurnhof „Passaurum” 2005-ös Goldmuscatellerje. Csodálatos zárszó. Lágyan megkoronázta a napomat. Köszönöm.

Címkék: helyszíni szemle il poggione szicsek vinitaly podere castorani zenato masone mannu igreco cuorenero cantine la fenice bonollo torboli köfelgut thurnhof

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://alkoholista.blog.hu/api/trackback/id/tr7955458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.