Ahogyan beáll (néha) itten a tavaszi nyár, úgy kezdem kutatni a kánikulára való fröccsalapanyagot. 20 Celsius fölötti napi átlaghőmérséklet erősen fröccspártivá tud hevíteni.

Tehát kellene valami savasabb fehérbor, esetleg rozé (a tavalyi év fröccsbora, mint emlékszünk, az ultrasavanyú 2005-ös Dúzsi-rozé volt), ami nem nagyon drága, nem nagyon bonyolult, viszont kemény, egyenes, karakteres, ami képes átverekedni saját egyéniségét a szódán, vagy éppen azzal együtt létrehozni valami új minőséget.

(Nem akarom kómába közhelyezni a kedves közönséget, de ugye: fröccsöt csak szódából aka. szikvízből, a buborékos ásványvizet tessenek elfelejteni. A buborék abban kicsi és kevés, az ásványi ízek is zavarnak. Szóda kell, na.)

Szóval fröcsbor után kutatva jutottam el ehhez a magnum palackhoz, ami a Bortársaság valamelyik árkedvezményes, polc alatti kosárjában figyelt: olaszrizling, ami fröccsalkalmas fajta, csopaki, tehát savval sem lesz gond, és Jásdi, ha apró betűvel is, ha kicsit titkolva is, de Jásdi, ami mégis minőséget jelent balatoni fehérben. És a másfél literes palack, nem hittem a szememnek, kábé ezerkettő, na jó, mondjuk ezerhárom volt. Lecsaptam, mint Stohl Buci az akciós porcukorra.

És aztán el is felejtettem szódát tenni hozzá: megtaláltam a nyár berúgóborát. (Színvonalasan berúgni ezerháromból nem olyan könnyű.) Friss, ásványos, üdítő. A jelentős savakkal édességérzet egyensúlyoz, nálam félszáraz is lehetne vagy inkább negyedszáraz, bár teljesen szárazként anyakönyvezték. Nem mondom, hogy nagy dolgokat produkál, vagy hogy nem lehetne jobb ebben-abban (kicsit zöldesebb a kelleténél néhol, a fajtajellegnek számító keserűmandulásság is kicsit rusztikus nekem), de itatja magát, egy-két óra alatt egy ültő helyében bedörgöli az ember azt a másfél litert simán.

Itt nincsen is terepe a szokásos borbuzulásnak, hogy akkor kovakő vagy turbolya, ázott nyereg vagy citrusok (citrusok vannak egyébként, persze, sőt akár mandarin!), ezt legurítjuk, és örülünk.

Négyes.