Attól óvakodnék határozottan, hogy azt mondjam, semmit sem számít, mit gondolnak a magyar borról a külföldi értők. Számít, sokat. Ám közben az sem tetszik, ami eluralkodott itten: boldog-boldogtalan aszerint próbálja megítélni egyik vagy másik terméket, tudna-e karriert befutni határon onnan. Vagy aszerint, milyennek látnák a nemzetközi szupertekintélyek.

Kicsit olyan ez, mint a 80-as évek mulatságos popszakmai dilemmája, amelynek alapkérdése az volt, mikor lesz végre magyar világsztár. Nem volt hónap, hogy a Magyar Ifjúság – a Kommunista Ifjúsági Szövetség hetilapja – ne közölt volna interjút Erdős Péter popguruval, aki mindig megígérte, pikkpakk befuttatják a Neoton Famíliát, a Muzsikást, vagy valaki mást. Aztán semmiből sem lett semmi – és nem is hiányzott senkinek.

Szó sincs róla, hogy magunkra kéne zárni az ajtót borilag. De azt állítom: messze nem első számú értékmérő, hogy mely magyar borok exportálhatók sikeresen. Sokadik csupán. Magyarország parányi, évi három-négy millió hektoliter termeléssel, amelynek szerény töredéke minőségi igazándiból. Amennyiben ennek a töredéknek akár felét sikerülne kivinni, azt sem venné észre senki. A magyar bort – a száraz fehért meg a vöröst minimum – alapjában véve Magyarországon kell meginni. Éppúgy, mint az osztrákot Ausztriában, a svájcit Svájcban, a szlovént Szlovéniában. És nagy szerencsénk, hogy van nekünk zászlósnak Tokaj. Vigye hírünket a világban ő szanaszét, ha bírja.

A követelményrendszernek – vagy mi a fenének – tehát, amelyet a magyar bor elé kéne állítanunk, maximum egy részét képezhetik összemberiségi szempontok. Fejtem ki konkrétabban, kissé egyszerűsítve: amikor külföldi kóstolja dolgainkat, nem a minőséget, hanem az egyediséget keresi. Fix, hogy nem jön be neki a magyar cabernet vagy chardonnay, az olaszrizling vagy a furmint ellenben de. Pusztán azért is, mert egzotikus.

Még beszédesebb a tokaji képlet. Az idegen szájak sokszor magasabbra pontozzák az oldszkúl aszúkat, szamorodnikat, mint a klasszisokkal különb Disznókő-, Oremus-, vagy Királyudvar-féléket. Nem véletlenül: utóbbiak a sauternes-iekre vagy a moseliekre, vagy a bánat tudja, mire emlékeztetik őket, előbbieket különlegesnek találják.

A félreértéseket elkerülendő ismétlek: eszem ágában sincs lesajnálni a kadarkát vagy az olaszt. A furmintot pláne. De attól, hogy a világ nem kíváncsi a villányi cabernet franc-ra, én még kíváncsi vagyok rá. A chardonnay-ra, a sauvignon blanc-ra, a pinot noirra dettó. Szóval, tessünk meghallgatni, mit mondanak mások, de aztán analizálni és szintetizálni, gondolkodni, oszt levonni az előremutató konzekvenciákat.

A magyar bort nem a világ méri meg. Nem is ismeri, nem is fogja alaposan megismerni. Hanem mi magunk. A mérce persze legyen magasan. Okosodjunk ezért.