Na most, én Albert gazdával ellentétben úgy gondolom, hogy igenis fontos, mit gondolnak a szuperszofisztikált és aranytorkú külföldi mindentudók a magyar borról. Attól ugyanis, hogy a Debrecen megnyerte a Borsodi Ligát, a magyar foci nem lesz világszínvonalú. Ha egy nemzetközi kupában bármely csapatunk hatot-hetet nyel be egy európai középcsapattól, akkor nem segít rajta a tudat, hogy pedig itthon milyen jól szerepelt. Az olimpián sem értékmérő a Pest Megyei Tartalékos Válogatóverseny aranyérme, ott az egész világgal kell szembenézni. Ugyanez a helyzet a borral is.

Valóban kis porszem vagyunk a világ nagy bortermelő nemzetei között, és valóban főként a belföldi piacra termeljük a hazai borok jó háromnegyedét. Nem a mi seggünkből fúj a borvilág passzátszele. Csak a bordeaux-i borvidék AOC területe majd másfélszer akkora, mint Magyarország huszonkettője összeadva. De ha erre azt mondjuk, dolgozzunk csak a hazai piacnak, akkor tudomásul vesszük, hogy a magyar bor talán sosem fogja megkapni az őt megillető helyet a világ boros asztalánál. Bezárjuk magunkat egy elefántcsonttoronyba és lenyeljük a kulcsot. Ha másért nem, ezért fontos, hogy tudjuk: hol tartunk a világhoz képest.

A magyar fogyasztó örvendetesen patrióta. Többnyire a magyar bort veszi és viszi. Csak épp nem tudhatni, meddig. Az alsóbb árfekvésekben már komolyan érezhető az újvilági borok térnyerése, a farkas már bedugta egyik mancsát az ajtón. Ha valaki a tizedik ötszáz forintos ausztrál chardonnay-t fogja legalábbis azonos színvonalúnak találni a háromszor annyiba kerülő magyarokkal, akkor a hazafiság a pénztárcával kerül ellentétbe, és az ilyen helyzetekből általában a pénztárca kerül ki győztesen. Vagyis a belföldi fogyasztásra sem lehet annyira biztos alapként építeni, ha ezenközben szakmányban törnek ránk a hipermarketek és diszkontláncok technológiailag korrektül elkészített borai, illetve borszerű italai.

Az egyébként nagy szerencsénk nekünk, hogy a hipermarketláncok számára is kis falat ez a magyar piac, és (még) nem foglalkoznak azzal, hogy igazán minőségi külföldi borválasztékuk legyen (az Auchan például Franciaországban simán belistáz cru classékat is, nálunk meg leragadt a 169 Ft-os kocsisborok szintjén). Magyarországon még csak kismértékben van jelen a külföldi kínálat színe-java, egy-két kivételtől eltekintve a 2-4 eurós kategóriát szánják a Kárpát-medencébe, azt is a "magyar viszonyokhoz" igazítva, azaz vaskos haszonkulccsal. Csak épp nem biztos, hogy ez időtlen időkig így marad, ha a fogyasztási szokások továbbra is soványmalac-vágtában orientálódnak a hipermarketek felé.

Ha kimegyünk Franciaországba, 2-3 euróért már iható, borra emlékeztető bort tudunk kóstolni (főképp a relatíve kisebb presztízsű, ám annál jobban igyekvő Languedoc-Roussillon vidékéről), a mellényúlás jóval kisebb veszélye mellett, mintha ugyanezt az árszegmenst kis hazánkban szemléznénk végig. 10-20 euróért már igen komoly borok keringnek arrafelé. Igaz, ott más a borfogyasztási kultúra, már a csecsemők is bort kapnak anyatej helyett, hogy sokáig éljen a francia paradoxon. És csupán néhány döntéshozó üzleti számításain múlik, hogy ez a kategória nálunk is nagy tömegben megjelenjen. Akkor pedig nem lesz más lehetőségünk, mint hazai piacon mérkőzni meg a világpiacon beárazott termékekkel. És ebben a meccsben nem válik előnyünkre, ha csak a hazaira vetjük vigyázó szemeinket. Mondhatjuk másképp: lehetnek majd nagy koppanások, amikor hazai sztárborok árának feléért kapjuk meg ugyanazt a minőséget egy középkategóriás külföldi pincészettől.

Nem azt mondom, hogy szolgáljuk ki a világpiac ízlését. De a mércét, úgy gondolom, a világpiachoz kell igazítani, ha komolyan vesszük azt, hogy a magyar bor többre képes, mint amit ma látunk belőle. Ne sauternes-i bort készítsünk Tokajban, de olyat, ami Sauternes-nel felveszi a versenyt. Ne bordeaux-it Villányban és Szekszárdon, de olyat, ami pariban van velük árban és minőségben egyaránt, ugyanakkor magyar garatra szabott, ezáltal egyedi. Igenis becsüljük meg és óvjuk a hazai fajtákat, készítsünk belőlük jó magyar borokat, olyanokat, amelyek akár nemzetközi összehasonlításban is megugorják a lécet. Különben marad az elefántcsonttorony, a belföldre korlátozódó világhír és Koplárovics Béla.