Kapcsolatot létesítettem egy újabb kárpátaljai bortermelővel, hiába, az embernek időnként muszáj visszatámolyognia a gyökereihez. Sass Károly a Beregszásszal szomszédos Kígyóson munkálkodik, és azt lehetett róla hallani, hogy ügyesen belekezdett. Az empíria egyelőre azt mutatja, sokat kell még tennie a mesternek ahhoz, hogy a borkultúra oszlopává emelkedjen, lelkesedése és nyitottsága azonban megnyerő.

A bor világában csak szőrmentén otthonos KG barátunknak a tavaszi beregszászi borfesztiválon volt szerencséje Sass Károly tételeihez, amelyek ízlettek neki nagyon. Ezért amikor zaklatni kezdtem, szervezzen ismét rövid bortúrát – ahogy tavaly nyáron is tette ügyesen –, a kígyósi termelőt tartotta ildomosnak felhívni. Amint Sass Károly megtudta, hogy két tokaji borász és egy borról író pesti pofa érdeklődik iránta, rögvest kinyilvánította fogadókészségét.

Sassnak négy hektárja zöldell a Kígyóshoz közeli dombokon, de nemcsak saját termését dolgozza fel, hanem más falusi szőlősgazdákét is. Ami a legérdekesebb, bár Ukrajnában vonatkozó törvény nincsen, a település termelői ripsz-ropsz összefogtak, és megalakították a kígyósi hegyközséget, amelynek emberünk lett az elnöke.

A ránézésre ötvenes-hatvanas évei fordulóján járó Sass Károly volt már minden – leginkább kereskedő –, borászként mégis olyan lendületes, mintha az imént kopogtatott volna be a nagybetűs élet kapuján. Pincéjét családi háza végében rendezte be, van benne sok csinos, ám jórészt öreg hordó, egy-két tartály meg egy kellemes kóstolóhelyiség. Hűvös viszont nincs, ott-jártunkkor húsz fokot mutatott a Celsius-mérő.

Palackozási engedélye-lehetősége sincs, aminek következményeként a télen-tavasszal még friss borok nyár közepére – vélhetően az idő múlása és a darabon tartás miatt – sajnos megfáradnak. Végigkóstoltunk egy derakas sort – amely darabjainak zöméből hiányzott a dinamizmus és az egyediség. Leginkább a 2006-os furmint és a 2005-ös leányka tetszett, közülük is az utóbbi, ebben bizonyára a magasabb kénszintnek hála sikerült megőrizni holmi gyümölcsös illatokat és zamatokat.

Közben kiderült, Sass Károly pontosan tisztában van önnön korlátaival. Nagyon okosan látja, több tudásra, korszerűbb eszközökre, újféle hordókra lenne szüksége. Beszélgetésünk alapján úgy tűnt, ami késik, nem késhet sokáig – Sass annyit kérdezett Molnár Pétertől és Bárdos Saroltától, hogy alig győztek válaszolni –: már-már kizárt, hogy ne legyenek a borok évről évre egyre különbek.

A borturizmus Kárpátalján is éledezik – na nem a helyiek vándorolnak pincéről pincére, hiszen nekik megvan a mindennapi betevő izabellájuk és direkttermő vegyesük –, a magyar és a Kárpátokban mind szívesebben nyaraló ukrán és orosz turistákat is el-elkalauzolják egyik-másik pincébe. A szlávok máris liter- és kannaszám veszik a Sass-termékeket, amelyek minden nehézség ellenére finomabbak a sok helyütt kapható háziboroknál és a palackozott borzalmak zöménél is.

Úgyhogy tisztes árat lehet kérni értük, amely tíz hrivnya per litertől – ez szűk négyszáz forint magyarul – indul nagyjából. Nem kevés – viszont nem is sok, ha tudjuk, Kárpátalján közepesen tisztességes szőlőt nem nagyon adnak két hrivnya, azaz nyolcvan forint alatt, miközben Sass Károly 2006-ban öt hrivnyát, csaknem kétszáz forintot fizetett például a cserszegi fűszeresért. Ezek után érthető, hogy az ottani borgyáraknak miért éri meg Tokaj-Hegyalján szőlőt vásárolni.