Eltöltöttem Romániában négy napot. Szőlőket nézegettem, pincéket látogattam, borokat kóstolgattam ott. Voltak élményeim. Nem kevés. Ennek köszönhetően négyrészes cikksorozat születhetett. A másodikban Balla Gézáról, a harmadikban a Halewoodról, a negyedikben a DaVinóról lesz szó riportszerűen. Az elsőben viszont arról, hogy nemcsak hozzánk érkeznek román borok egy ideje, hanem magyarok is mennek Romániába. Amelyeket bizonyos körökben elkezdtek szeretni ott. This is the beginning of a beautiful friendship?

A St. Andrea-, Gere Attila- és Vylyan-tételekről szóló román szövegeket – és videót – persze nem magamtól találtam, az exportőr-importőr vinternationalosok tolták elém a linkeket és printeket, akik minden jel szerint technikásan lavíroznak a bimbózó román borkereskedelemben. Alig vágtak bele Lőrincz György, a két villányi, valamint a tokajhegyaljai Pauleczkiék – utóbbiak termékeinél talán találhattak volna izgalmasabbakat is – kivitelébe, és máris fel tudnak mutatni három hivatkozást.

Elsősorban a román Alkesz – mondjuk, annyiban az, hogy dettó online –, a Vinul.ro emeli magasra a piros-fehér-zöld zászlót, amely nemcsak szövegben, videóban is kitesz magáért. A YouTube-ra felrakott néhány perces filmen információim szerint balról a Vinul főszerkesztője, Cezar Ioan, jobbról Catalin Paduraru vinotékahálózat-tulajdonos öblöget. Hogy a bevezetőt ki mondja, ennyire sem tudom.

Paduraru ügyes fiú, az angol nyelvű The Diplomat magazin kolumnistájaként is funkcionál, és annyira lelkes a lap szeptemberi számában, hogy majd kiugrik a bőréből. Lőrincz György Örökkéjét egyenest egy valuable Montrachet-val tartja összevethetőnek, Gere Attila 2004-es barrique cabernet sauvignonjáról pedig azt állítja, faboulus, és a legmeggyőzőbb borok egyike, amelyhez az utóbbi években szerencséje volt. Végül levonja a messzemenő következtetést: az, hogy a magyar borok megjelentek a román piacon, egy gyönyörű barátság kezdetét jelentheti.

Nem fukarkodik a dicsérettel a Saptamana Financiara szerzője, Radu Rizea sem. Aki a Hun invázió dionüszoszi kiadásban című textusban – ezúton is köszönet a különféle nyelvek legendás ismerőjének, SZIM kollégának – arról értekezik, hogy a román publikum számára csaknem ismeretlen borok leckét adhatnak a hazai minőségi termelőknek. Hízeleg az a párhuzam is, amely szerint a monarchia idejére visszavezethető borászati tradíciót és ízlést Magyarországon bezzeg nem törték meg az aberrált pártdirektívák. Rizea ezen a ponton sajnos téved, de annyi baj legyen.

És itt mesélem el in medias res – mert a következő fejezetekben borászatokról és borokról lesz szó, nem mellékkörülményekről –, hogy húsz év után ébredtem rá ismét: az uborkának és a paprikának van íze. Méghozzá jó íze. Finom paradicsommal csak-csak összefut az ember itt-ott, de uborkával és paprikával nemigen. Túlzok persze – jobb ma egy veréb, mint holnap egy túlzok, pardon –, de tényleg meghökkentő volt az élmény. Amelynek érzékeltetésére ezt a fényképet szeretném mellékelni:

Egyet-kettőt alszunk, és jönnek a folytatások. Amelyekből kiderül, hogyan fest Balla Géza új ruhája, és az is, mire képes Románia állítólag legizgalmasabb borvidékén, a Dealu Marén a monstrum Halewood és az Újvilágra meg Dan Brownra kacsingató negyvenhektáros DaVino.