Balla Géza és a Ménesi borvidék legendáját korábban ismertem meg, mint magukat a borokat. Alighanem Tiffán Ede mesélt először arról, még a 90-es évek végén, hogy mi készül Arad-Hegyalján, ám az első kadarka csak 2006 tavaszán került a poharamba. Tetszett, ahogy a többi Balla-bor is akkor és ott, hiába, nem egy hibás-büdös portugiesert kellett előtte megkóstolnom. Később összefutottam egy-két 2002–2003-as ménesivel megint, de már nem találtam őket igazán meggyőzőnek. Mígnem végre helyben nézhettem meg, mit művel Ópáloson a Pannon Bormíves Céh első határon túli magyarja.

Balla Géza, a helyi állami gazdaság vezérigazgatója 1999-ben ébredt rá, hogy ha együtt nem megy, muszáj megpróbálni egyedül. Egészen addig azt szerette volna, hogy maradjon egyben sok-sok terület, hadd játszhassanak nagyban. A terv megbukott, és romjain létrejött a Wine Princess nevezetű vállalkozás. Amelynek ebben a pillanatban mintegy hatvan hektár szőleje és számos pincéje van.

Folyik fejlesztés is, méghozzá nagyszabású. Grandiózus chateau-t építtet a termelő, ahol egy helyre kerülhet feldolgozó, érlelőpince és panzió, a borturisták legnagyobb örömére. A borturizmust különben is fontosnak tartja Balla Géza, érkeznek a népek a helyszínre Románia egyéb részeiről is, de nyolcvan százalékuk Magyarország felől lépi át az államhatárt. Egyszerűen nem hagyhatom ki a borászat honlapján olvasható turistacsalogató mondatot: "Ebéd után mértéktelen borfogyasztás a megkóstolt borokból, amelyeket meg is lehet vásárolni." Fából van, aki ennek ellen bír állni.

A borvidéken nyolcvan százalékban kék, húsz százalékban fehér szőlők teremnek, ami a Balla-birtok fajtaszerkezetében is tükröződik. Elsősorban sok pinot noirja és kadarkája, valamint merlot-ja, kékfrankosa és cabernet sauvignonja van neki. A kadarkaültetvényeken negyven-ötven-hatvan évesek a tőkék. Azt a borász is elismeri, a klónállomány messze nem homogén, ezért is igyekeznek szelektálni a lazább fürtű, kisebb bogyójú egyedeket. 2008-tól szőlőfronton is beindul a felújítási-újratelepítési projekt, az obligát kadarkán túl okvetlen telepítenek cabernet franc-t, fekete leánykát és furmintot is.

Balla Géza az összmennyiség mintegy hatvan százalékát palackozza, a többi elmegy lédigben, ottjártunkkor épp a helyi rendőrfőnök jelent meg vásárlóerő formájában. Meglepő adat: legfeljebb minden tizedik palackot adják el Magyarországon, a többi tartalma román torkokon folyik le, az egyéb export mennyisége elhanyagolható. Mondtam, hogy a románok szeretik a magyarokat. Az eddig megismert szortimentbe új elemként vonul be hamarosan két küvé, a Vértanú és a Ballada – legalább nem latin nevet kapnak. Aminek nem örülök: a barna papíros csomagolás marad, Balla Géza nem készül címkeszerű címkéket ragasztani termékeire.

Persze nemcsak ismerkedési matinét tartottunk, belebonyolódtunk némi kóstolásba is – még ha a mértéktelen fogyasztás délelőtt lévén el is maradt ezúttal –, ami rengeteget szidolozott Balla-képemen. Először is kaptunk kis mustos fehéret, amely illatos, jól kibalanszírozott, enyhén szénsavas, élénk bor, bejött.

Utána leereszkedtünk a pincébe, a nemrég érkezett barrique hordók közé. Itten még elmondta a borász, hogy a prezentálandó tételek közül a 2005-ösök nagy fahordókban kezdték az érlelődést, és csak utóbb vándoroltak át a részben magyar, részben román új tölgyfába. És azt is megtudtuk, Balla Géza nem bánja, ha a szőlő túlérik és töpped, de a fenolokra igyekszik vigyázni. Ez magyarázhatja a korábbi évjáratokban tapasztalt lekváros visszafogottságot, morfondíroztam ekkor, a hordóminták magamhoz vétele azonban egykettőre felélénkített.

Az Öreg-dűlőből származó 2005-ös pinot noirt ibolyásnak és gyümölcsösnek, tanninosnak, fásnak, mégis elegánsnak találtam. Nap-dűlős párját szinte egy az egyben ugyanilyennek, bár egy árnyalattal mélyebbnek. Mindkettőben volt lendület bőven, ahogy abban a harmadik pinot-ban is, amelyet Tonnelerie márkájú román hordóba töltött a sors keze. A 2005-ös triót tüstént felülmúlta az 2006-os pinot, amely gazdagságával, szélességével, kifinomult gyümölcsösséggel jelezte, hogy bár Balla Géza szerint arrafelé 2005-tel sem volt baj – szemben 2004-gyel, amely évjáratból nem is kerülnek piacra palackozott Borhercegnő-tételek –, 2006-ban többet tudott mutatni a szőlő és a bor.

A 2005-ös merlot nem ért fel az előbbiekhez – igaz, szilvás eleganciája okán haragudnunk nem kellett rá –, sőt a dettó 2005-ös kadarka sem. Utóbbi megállapításommal társaságunk többi tagja nyilván vitatkozna – talán fog is –, de én úgy éreztem, hiába a magas szerkezet, a tömörség és a sok zamat, savból többet tartalmaz a kelleténél, így savanyú picit a búcsúja. Ezzel együtt klasszisokkal különb és izgalmasabb, mint a korábbi évjáratok Balla-kadarkái. Csak hát elszigorodtam, mert ekkor már túl voltam a revelatív pinot-kon, és jöttek további lehengerlő versenyzők is.

Mint a sűrű és dinamikus 2005-ös Princess cuvée – negyven százalék merlot, negyven kékfrankos, húsz kadarka –, majd a 2005-ös román hordós kékfrankos. A koronát utóbbi tehette volna fel az i-re – elképesztően tiszta ízű, meghökkentően zamatos és lendületes, csodásan száraz és összetett bor ez –, ha nem kínál meg a mester a 2006-os cabernet sauvignonnal is. Hihetetlenül gazdag illat, fűszerekkel, szuper gyümölcsökkel, áfonyával, ribizlivel, határozott, de máris mintaszerűen integrálódó cserekkel. Komplex, koncentrált, hogy nagy bor lesz, fix.

És akkor a konklúzió. A minták alapján úgy tűnik, Balla Géza munkássága új irányt vett. Az eddigi egyszerűbb ízvilágú, kevésbé rétegzett nedvek helyét intelligensebb, játékosabb, mégis tartalmas borok vehetik át. Ehhez csupán annyi kell – és semmi más –, hogy a hordókban mutatott erényeiket palackba kerülve is képesek legyenek megőrizni az általunk megismert tételek. Ebben bízunk mostantól fogva.