Hetek óta fehérboron vagyok, csúnyán felhúztam magam megint néhány magyar vörösön. Kitartóan kísérleteztem, de normális árú és elég jó vörös csak nem akart összejönni, volt viszont olcsó és pocsék, drága és alig közepes, baromi drága és baromi közepes, minden. Sötéten látom a magyar vörösjövőt most éppen. Van ilyen. A lényeg a részletekben. Részletekben.
Egy Vesztergombi "Remetebor" József-féle kékfrankos-válogatással kezdődött. 2003-as, ezért is emeltem le a polcról, nem akartam valami 04-essel vagy 05-össel szívni. Kábé ezerötszáz lehetett, nem nagy pénz. Tömörséggel, érettséggel nem is volt gond, viszont a lekváros (hecsedli!) illatok és nagy alkoholok mellett kevés biztatót tudtam fölfedezni, inkább untam az odakozmált töménységet, az édes-keserű, túlérett cseresznyét. 4 pontot majdhogynem kegyelemből adtam magamban.
Mellette próbálkoztam egy hiperes osztrákkal ezer körül, kékfrankos ez is, Kaiser Garten Blaufrankisch 2005, Wein und Kultur aus Österreich, persze, de sajna borkulturálisan mégsem egy Grossglockner szegény császárkerti. Visszafogott, paprikás, borsos illata mellett még a Vesztergombinál is keserédesebb, mint valami túlcukrozott kanalas orvosság, rusztikus sav, tannin, és mondom, rengeteg édesség, ami a 2005-ös évben ennél a fajtánál nem látszik nagyon indokolhatónak, az egész struktúra buheragyanús, na. Terroiristáknak csak elrettentő példaként ajánlható, másoknak 3 pont körüli, iható bor.
(A folytatásban 2003-as Vylyan Syrah, Zwack válogatós portugieser, St. Andrea-zweigelt, Buttler-bikavér, 03-as Gere Kopár.)
Utolsó kommentek