Két soproni alapfrankos kétezer alatt. Jandlék a hírek szerint erősen feljövőben, én a tavalyi Missio alapján még nem vettem volna rá mérget. A Weninger „sima” kékfrankos mindig is különleges helyet foglalt el alkesz életrajzomban. Az utóbbi években sajnos többnyire cserben hagyott, de a 2006-osból az ötödik palacknál tartok két hónap alatt.
Jandl Soproni Kékfrankos Missio 2006
„A leckéből a vastagon aláhúzott részeket tanulta meg: jó ivású, cseresznyés, ásványos és fűszeres. Ha a következő évjáratot az érettebb gyümölcs jobban fölöltözteti, a küldetést valószínűleg sikerrel teljesíti” – írtam a 2005-ösről tavaly. Most itt a következő évjárat, de fogalmam sincs, hogy mi lehetett a küldetés.
Az első tétova szaglászás eredményeként annyit írtam föl magamnak, hogy soproni kékfrankos illata van. Aztán próbáltam elrugaszkodni ettől a mélyenszántó megállapítástól. Rugaszkodni talán, elszakadni biztosan nem sikerült. A karcos, savas rosszemlékű soproni kékfrankos hagyományhoz képest ebben a borban a rendszerváltás a békés átmenet jegyében történt meg – megszüntetve megőrizve.
Közepes színintenzitás. Az illatban szilvakompót (kis fahéj, szegfűszeg rásegítés), égett kenyérhéj, határozott köménymag és egy jól fölismerhető sós, ásványos áramlat. Kóstolva gyenge közepes test, élénk savakkal, köménymagos, meggyes-cseresznyés aromatikával. A korty közepe lyukas. Laza szerkezet. A tannin kétoldalt húz, és a fajtához képest elég hangsúlyos. A lecsengésben fekete szeder, alkoholtöbblet, aztán hosszas cuppogás a savak után. Asztali bornak kifogástalan, de szerintem ennél komolyabb küldetésre szánták.
4 pont (kilátással az ötre)
Weninger Soproni Kékfrankos 2006
A múlt ködéből nehezen hámozom ki, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az első nem villányi vörös, egyszersmind kékfrankos, ami nekem full rock’n’roll, egy ’98-as Spern Steiner volt. A 2002-es monarchiásat előszeretettel sütöttem el baráti borozások alkalmával, majd a sikereken felbuzdulva, a 2003-asból egy hatost rendeltem, kvázi en primeur, és itt valami eltörött. Azóta minden évjáratnál egyszerre készülök a pörgésre és a pöcegödörből kievickélésre. A 2005-ös is a szokásos rituálét követte: első nap élénk, lószaros-tengeri szeles terroir-lökések, gyomorremegés a fogadónál, másnapra viszont kora tavaszi derű és please, please me, oh yeah. A 2006-os szinte egyből ringat és pörget, nem kell pöcére menni a ropogós cseresznyéért.
Bár nincs hosszas előszobáztatás, azért meghálálja, ha nem rontunk ajtóstól a házba. Frissen a palackból itt is becsúszhat egy kis sós-savanyú szél (sétalovaglás a tengerparton), de a kanálisban nem kell búvárkodni. Ha kiegyenesedett, gyümölcsös, fűszeres, könnyű, élénk és izgalmas. Az illatban meggy, köménymag, tengeri szél, ha melegszik, szilvabefőtt, szegfűszeg, fahéj. Közepes test, virgonc savak – nem az extraktból próbál erényt faragni. Van, hogy sós, pikáns, de inkább gazdagon gyümölcsös, meggyes-szilvás csipetnyi köménymaggal. Nem csíp, nem húz, ellenben friss és remekül csúszik. A lecsengésben meggy és kakaópor, de a lényeg, hogy tisztán hagyja a szájat. Számomra ez most az ideáltipikus kékfrankos. Nem a legszebb, nem a legiskolázottabb, hanem olyan, olyan ... tőrőlmetszett, és majd kicsattan az egészségtől.
6 pont
Utolsó kommentek