Tokajban hatalmas szellemi- és terroirpotenciált mozgósítottak annak érdekében, hogy nagy száraz borok szülessenek, no meg az ehhez nélkülözhetetlen „elég nagy” száraz borokból álló talapzat. A fajta, aminek atlaszi vállára a terhet púpozzák: a furmint. Hogy a Hegyalján eredendően kiváló aszúsodási hajlama miatt meghatározóvá vált fajta szárazon mire képes, még nyitott kérdés. Ha a tolóerőt szolgáltató területet, tehetséget és szakmai tudást nézzük, akkor a száraz furmintnak a csillagos ég a határ. Ha a borok érlelési potenciálját, akkor egyelőre a gravitáció áll nyerésre. És kibicként hadd dobjak kesztyűt a hosszútávú remény arcába: a furmint nagyon ritkán finom, ezért széles szavazóbázisra szvsz nem számíthat. Talán jobb volna nem egy kosárba raknunk az összes tojást, és a kísérletezésbe a sárgamuskotályt és a hárslevelűt is bevonni. Aki a kérdésben alaposan elmélyült és/vagy mélyen érintett, és olvas bennünket, kérem, oktasson jó szóval! Most azonban következzék egy tanmese egy sikeresnek ígérkező furmintról (kis magyar hivatkozással)!

Jancis Robinson honlapján a hét bora egy furmint. Nem magyar, szlovén. (Ez a hét a Művelt Alkoholistán, úgy látszik, a szlovéneké.) Nem tudom, hogy a borírás nagyasszonya járt-e már Magyarországon, de az biztos, hogy tavaly novemberben Szlovéniában portyázott, és ennek eredményeként írt egy jóízű beszámolót a szlovén borszcénáról. A vörösöket kevésbé méltatta (a Movia Modri Pinot 2002 Brda fontos kivétel), de a fehérek nagy hatással voltak rá. Szóval, a hét bora egy új pincészettől származik, amelyet három becsvágyó fiatal borász vezet. A Verus 2007-es csavarzáras fajtaborai JR szerint delejesen tiszták, szépen elkészítettek és pontosan fejezik ki a fajtát. Az ő személyes kedvence az acélos furmint lett, amit a többivel azonos áron, 8 fontért adnak az Egyesült Királyságban.

„A borokat a konyhaasztalunk körül legyeskedő cinikus középkorú férfiakon teszteltem le, és mind el voltak ragadtatva, nem csupán a tartalomtól, hanem a címkéken a közvetlenül a borászat neve alatt található ajánlástól is: „A családi hagyományra és a barátságra” – írja. Majd hosszasan idézi Angela Muir MW sztoriját, aki tanácsadóként évek óta járja a világot, és jól ismeri a Verus történetét:

Miután egy életen át kóstoltam, válogattam, értékesítettem, házasítottam és végül segítettem másoknak, hogy mindezt ők is elsajátítsák, arra a nyilvánvaló következtetésre jutottam, hogy a jó borok készítésének a legnagyobb akadálya maguk az emberek. A tanácsadó munkáa jórészt abból áll, hogy a borászatok vezetőinek tükröt tartson, hogy lássák, milyennek látja őket a reménybeli vevő. Nagy ritkán a tükörből potenciálisan kiváló borászok néznek vissza ránk. Ez egyúttal egy örömteli együttműködés kezdetét jelenti, minthogy a jó borászok természettől fogva önkritikus és nyitott emberek. Szívesen kóstolnak együtt profikkal, akik kendőzetlenül megmondják nekik az igazat a saját és a riválisaik borairól. És ezek a borászok aztán minden újabb évjárattal bizonyítják, hogy mennyit tanultak. Az eredmény nyilván minden pincében más - nemcsak a talaj, az éghajlat stb., de az emberek miatt is. Így volt ez Szlovéniában is. De ez a történet nem csupa derű, habár az end az happy.       

A cégem [Cellarworld] abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 2002 júniusában, mindössze két évvel az EU-cstalakozás előtt meghívást kapott, hogy nézze át a hét legnagyobb szlovén pincészet tevékenységét. Azt a feladatot kaptuk, hogy mondjuk meg, miként kelhetnek versenyre az óriástermelőkkel. Akkoriban védővámok voltak még érvényben, amelyek lehetővé tették, hogy minden borászat nyereséges legyen… ami nyilván nem lehetséges egy a vevők által diktált piacon. A szlovénok borfogyasztási szokásai is erősen védték őket. A borok jóval több, mint 80 százalékát folyó borként vagy literes palackokban adták el, és fröccsként itták meg. Így az egészen vacak borok is gazdára találhatnak. 75 cl-es palackba csak a legeslegjobbak kerülhettek. A „legjobbakról” pedig egy öreg motorosokból álló bíráló bizottság döntött … agg professzorok és szakmabeli funkcionáriusok, akiket nem nagyon izgatott, hogy a külvilágban mi történik. Így aztán a hét átvilágított pincészet képviselőit alaposan meglepte, amikor közöltük velük, hogy milyen borhibákat találtunk, és hogy ezek mennyire általánosak. Halkan elmormogott, a mindenbe belepofázó külföldieknek címzett megjegyzések kíséretében négy pincészet képviselői távoztak, három viszont összefogva megbízást adott nekünk. Az első két évre új-zélandi borászokat szerződtettünk, főként azért, hogy segítsenek rendbe hozni a pincei munkát, a kapcsolattartást a szőlőben dolgozókkal és a papírmunkát. 

A szlovén szőlőfajtákkal remekül lehet dolgozni, és nem véletlenül választottunk új-zélandi borászokat. Habár Nyugat-Szlovéniában van kékszőlő is, a fő büszkeség a fehérbor: a száraztól a klasszikus, édes desszertborokig, amelyek úgy féltucatnyi nemzetközi és őshonos fajtából készülnek, és mindegyik friss, jól definiált jelleggel bír. A szőlőben rejlő potenciál még a leghitványabb borászati munkán is átviláglik. És amellett, hogy a terroir eszményi a fehér szőlők számára, immár közel két évtizede a szlovén termelők nagyrésze minősített fenntartható szőlőművelést folytat. 
[folyt. köv.]