Átnézegettem viszonylag szerény borgyűjteményemet, és úgy döntöttem, megiszom, amit biztosan nem kell sokáig tartogatni. Így került terítékre Konyári János és Dániel Szárhegy előtti csúcsfehérbora, mint menet közben kiderült, pontosan akkor, amikor időszerű volt.

A fehér Sigillum Loliense három fajta házasításával készült, úgymint sauvignon blanc, chardonnay és olaszrziling, az arányokról nem tudok semmit, a címke szeptember második felének és október elejének egy-egy napját jelöli meg szüreti időpontként, felteszem, a sauvignont korábban szedték, az olaszt tovább hagyták kint. Ha minden igaz, reduktíve készült a bor, ára kétezer forint körül lehetett.

Színe még mindig fiatalos és szép, nemcsak sárga, zöldes reflexeket is tartalmaz, a pohárban pezseg kicsit, alighanem kapott kis szénsavat töltéskor, szeretem az ilyet. Kifejezetten illatos, a sauvignon blanc-t le sem tagadhatná, de nem annyira füves, mint amennyire szénás, egyben van valahogy az egész, vonzó és elegáns a palackbukéja neki.

A korty telt és tartalmas, több, mint karcsú, kevesebb, mint széles. Hanem arányos és gömbölyded, a helyén van benne minden, szépek és csiszoltak a savak, gyümölcsből leginkább egres játszik, érett állapotában. Külön megsüvegelendő, hogy mindössze 12,5-es a szesze, manapság, amikor pár hónapos irsai olivéreket palackoznak tizenhárom és féllel – ó, borzalom –, nagy öröm az ilyen. Utóíze üde, kellemesen savanykás, jó inni.

Amennyiben a felhasználói élmény felől nézzük – és hogyan máshogyan néznénk, ugye –, nem kevesebb, mint 6 pont.