Kezünkben az új Wine Report, amit évek óta a legjobb és leginkább „fogyasztóbarát” éves vissza- és előretekintőnek tartok. Jó két évtizede még magam is a „kisjohnsont” bújtam, de szerintem ez az újabb sorozat használhatóság tekintetében jócskán felülmúlja ismertebb társát. Az ember persze minden ilyen wine guide-ban azonnal a magyar részt keresi, már csak azért is, mert itt tudja a legalaposabban ellenőrizni a szerzők, szerkesztők tájékozottságát. És ritkán megnyugtató az, amit talál.

Elöljáróban annyit, hogy van valami, ami nekem érthető módon nem tetszik: Magyarország a Kelet-Dél-Kelet-Európa c. fejezetben szerepel, de nem önálló borországként. Jó-jó az éves termelésünk nem több, mint Bordeaux-é, de ott van a mi örök összehasonlítási alapunk, Ausztria, amely viszont külön fejezetet kap. Persze ha belegondolunk, hogy sokkalta szerényebb adottságaik ellenére hol tartanak ma, akkor mi legfeljebb lesunyt fejjel zsörtölődhetünk.

Az egyes fejezetek felépítése a következő: a szerző nem bonyolódik hosszas leírásokba, kivéve egy nagyjából 1-2 oldalas általános bevezetőt, ami az elmúlt év regionális történéseit elemzi – gyakran az angol piaci szemüvegen keresztül. Nekünk ebben az évben csupán egy nem túl kellemes mondat jut, miszerint egy szlovén jégbor (PraVino Šipon) a Decanter World Wine Awardson számos kitűnő tokajit megelőzve jutott a csúcsra. Ennek és az utána következő két oldalnyi szubjektívabb észrevételeket taglaló résznek a főszereplői ebben az évben: Grúzia, Moldávia és Szlovénia. Ezt követi az aktuális évjárat (most 2007) részletes, majd az ezt megelőző 5 évjárat vázlatos ismertetése. Mivel a régióba Ciprus éppúgy belefér, mint Grúzia és mi, nem lehetett egyszerű átlátni ennek a sok százezer négyzetkilométernyi összeerőszakolt geográfiai egységnek mondjuk az időjárási viszonyait elemezni… A Magyarországra vonatkoztatható évjárat-értékeléseket a magam részéről kissé túlzónak tartom, úgy a 2004-2005 vonatkozásában írt 85 pontot, mint a 2003-ra jegyzett 95 pontot. 2003-mal szemben vannak fenntartásaim...

Részletes borleírásokat (max. két mondat) csak az utolsó 10 tagú listában kapunk, ami a régió legizgalmasabb 10 borát emeli ki. Itt évek óta találunk száraz tokaji borokat, leggyakrabban Szepsy Istvántól. Most éppen a 2006-os Király Hárslevelűt, de a lista a Dobogó Pincészet 2005-ös Mylitta Álmával kezdődik, mely bor közismerten népszerű az angol piacon. Erre a listára még egy magyar bor került föl, némileg meglepő módon: Malatinszky Csaba 2006-os Le Sommelier Kékfrankos Roséja. Nem mintha a bor nem lenne jó, sőt akár izgalmas is, de hát ennél számtalan izgalmasabb tételt fel tudnánk sorakoztatni, akár Malatinszky Csaba pincéjéből is. Itt amúgy némi tájékozatlanság is tetten érhető, ugyanis a kékfrankost mint rozé alapanyagot szokatlannak mondják…

Az ezt megelőző 10-es listák a következő címeket viselik: a legjobb termelők, a legdinamikusabban fejlődő termelők, feljövő pincészetek, a legjobb ár-érték arányú borokat előállító pincészetek, a legnagyobb borok, a legjobb vételek, és a legizgalmasabb tételek. (A címkézést ki-ki saját ízlése szerint fordíthatja másképpen is, de a lényege ez.) Az első csoportban, nevezetesen a legnagyobbnak (nem fizikai értelemben) mondott pincészetek listáját 4 tokaji termelő vezeti, Szepsy, Királyudvar, Disznókő, Oremus, de helyet kapott Gere Attila, a Weninger-Gere Pincészet, a Weninger Pincészet és Malatinszky Csaba is. A legjobban fejlődők között csak két magyar név van, mindkettő tokaji, a Dobogó és a Pendits. A feltörekvők között megint csak tokaji neveket látunk, Árvayt és a Patricius Birtokot, a legjobb ár-érték arányú borokat készítő pincészeteknél viszont vezet a Pannonhalmi Apátsági Pincészet. A második a Chateau Vincent – hosszú évek óta talán először szerepel pezsgős ház erről a vidékről. De itt van a Nyakas és a Törley is.

A legnagyobb borokat a Botond Cuvée 2006 vezeti (Szepsy), majd a 2003-as Szepsy és a 2000-es Királyudvar Aszú következik. Utóbbit szintén Szepsy István készítette. Nagy örömünkre a listán további magyarok is szerepelnek, úgy mint Royal Aszú Esszencia 1996, Gere-Weninger Cabernet franc válogatás 2004, Weninger Kékfrankos Spern-Steiner 2004 és a Malatinszky Kúria Cabernet Franc 2006. Erre a 10-es listára igazán jólesett ránézni. A legjobb vételeknél pedig megint csak ott van az Apátsági Tramini Pannonhalmáról 2006-ból, a Ch. Vincent Extra brut 2000, a Nyakas Pinot gris 2006 és a végén egy Kemendy bor, a György Villa Villányi Cabernet franc 2003. Nyilván mindenki más és más listát állítana össze magának saját tapasztalatai alapján, de fogadjuk el, ez az ő aktuális listájuk, amit nagyon sokan fognak olvasni. A magam részéről örülök ezeknek a boroknak, termelőknek azzal együtt, hogy természetesen még rengeteg ajánlással tudnék előállni.

Ha összeadjuk a listákon szereplő 7×10 bort és pincészetet, összesen 70 tételt emeltek ki a régióból (min. 8 ország, hatalmas termőterülettel és kapacitással, Magyarország, Románia, Bulgária, Szlovénia, Ukrajna, Ciprus, Moldávia, Grúzia, de pl. Horvátország, Szerbia vagy éppen Szlovákia említés szintjén sem szerepel) amiből 29 magyar tétel. Ez több, mint 40 százalék, ami azért jelent valamit. Legalábbis hadd higgyük, hogy jelent valamit.

Csak a magyar vonatkozású részeket átfutva az alábbi gondolataim támadtak:
1) Dr. Caroline Gilby MW valóban egyike azon keveseknek, akik a magyar borászat fejlődését évek óta nyomon követik. Tegyük fel, hogy semmiféle önös érdek vagy elfogultság nem akadályozza meg abban, hogy őszinte és objektív, legjobb tudására és angol szájának képességeire alapuló riportokat adjon közre.
2) Ennek, illetve annak ellenére, hogy Gilby ebben az évben tudtommal minimum kétszer járt hazánkban (a Bormustrán mindenképpen itt volt, ami elég jó képet ad, valamint mostanában másik néhány MW társaságában nézett szét itt-ott az országban) vélhetően a merítés jobbára az angol piacon beszerezhető borokra koncentrál, kivéve talán a Gere és Malatinszky borokat,melyeknek úgy tudom, az angliai bevezetése mostanában várható.
3) A környező országok borászait sajnos még mindig nagyon kevéssé ismerjük annak ellenére, hogy valóban vannak figyelemreméltó tételek ott is. Vajon miért várjuk el mi a figyelmet, ha a szomszédunkba sem megyünk el? (Tisztelt a kivételnek természetesen, de néhány magyar termelő, mint pl. Balla Géza vagy Bott Frigyes nem reprezentálják a környező országok egészét. Szlovénia kitűnő borairól legfeljebb a határ túloldalán lévő zalai barátaink tudnak. A magam részéről, pl. a Dveri Pax pincészet borait melegen ajánlom mindenkinek, Gilby is többször foglalkozik vele.)
4) Ha valamit igazán meg szeretnénk mutatni a világnak, a legjobb, ha vagy idehozzuk erőszakkal (vagy sok-sok pénzzel) a legavatottabb szakembereket (kereskedőket, sommelier-ket, szakírókat), vagy kifejezetten célzott közönségnek összeállított, „kiscsoportos” foglalkozásokat kell tartani ugyanezeknek az embereknek a saját hazájukban. Különben valóban marad a szupermarket kínálata, ami hosszú távra bebetonozhatja az előkelőnek nem mondható alsó két polcon a helyünket a világ borai között.
5) A „leg” kategóriákban – kivéve az ár-érték arányt – mindenütt tokaji borok végeztek az első helyeken. Magyarán nem kérdés, hogy édes borban verhetetlenek vagyunk. Ezt mi eddig is tudtuk, talán előbb-utóbb eljut a hír máshová is.

Összességében a könyvet ajánlom mindenkinek, aki a világban tájékozódni akar. Itt könnyen és gyorsan juthatunk használható információkhoz. Mindig bízunk benne, hogy az efféle könyvek szerzői, ha a magyar borokat nem is ismerik annyira, mint mondjuk Burgundiát, jóindulatúan állítanak tükröt elénk. Ami néha lehet túlságosan görbe vagy homályos, de legalább kénytelenek vagyunk olykor-olykor szembenézni magunkkal.