Legnépszerűbb borvidékünk, Villány szószóló nélkül maradt. A borentellektüelek elpártoltak tőle, és ez hosszú távon nyilván hatással lesz a fogyasztók derékhadára is. Nehéz lenne megmondani, hogy a rokonszenvindex esése összefüggésben áll-e a borok minőségének és árának alakulásával, vagy törvényszerű lélektani folyamat, a divat hullámzásának kivédhetetlen következménye. Bock József, a Villányi Hegyközség elnökének kezeményezésére a Művelt Alkoholista kiváló borászok és neves borkritikusok közreműködésével megpróbálta kideríteni, hogy az árban már világszínvonalú villányi vörösek minőségben is állják-e a versenyt bordeaux-i és toszkán vetélytársaikkal. A rövid válasz: a mi szánk szerint egyértelműen. Külföldön lehet, hogy más eredményt hozott volna ez a teszt, de a mi példánk azt bizonyítja, hogy a villányi nagyok és a magyar szájíz tökéletesen szinkronban vannak.

A kilencvenes években újjászülető magyar minőségi borászat meghatározó borvidéke Villány volt. A legtöbb mai borrajongó a villányi óvodában és általánosban szocializálódott. Tiffán Ede, Gere Attila, Bock József vagy a Vylyan borai jelentették a mércét, amihez minden magyar vörösbort viszonyítottunk, és többnyire könnyűnek találtunk. A borvidék dominanciáját nagyjából 2003-ig nem érte komolyabb kihívás. Ez idő tájt zárkózott föl hozzájuk a hasonló stílust követő Szekszárd, illetve jelentek meg az új utakon járó soproni és egri borászok. Ez utóbbiak egy egészen más irányvonalat követve rövid idő alatt meghódították a villányi iskolát addigra kitanult, és arra némileg ráunt borrajongók élcsapatát. A boravantgárd szemében Villány fokról-fokra a rubensi teltszőke szinonimája lett, a túlsúlyos, enervált, unalomig ismert aranyhajú szépségé, amiért csak a borértés alsó grádicsán megrekedt plebs rajonghat.

A feltörekvő és trenddiktáló új pincészetek szakítást hirdettek a modern technológia által kínált retusálási technikákkal, és a beavatkozásmentesség, a természetesség és a termőhelyhez való hűség jelszavával indultak hadba – Villány ellen. Az "arccal a szőlőnek, háttal a pincetechnológiának" elv alapján készülő borok nem olyan sötétek, nem olyan koncentráltak és nem olyan behízelgőek, mint a villányiak, viszont sokszor izgalmasabbak, egyedibbek, elevenebbek.

Az új stílus hívei és prófétái egyfajta vallásháborút robbantottak ki, és mivel egy befutott sztárt mindig könnyebb cinkelni, illetve a kézműves borászkodás ideológiája eleve tetszetősebb és könnyebben védhető, kialakult egy Villány-ellenes hangulat, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette és teszi, hogy egy villányi nagy vörös tisztán esztétikai, a vallási fanatizmus által el nem torzított értékelést kaphasson. (A jelenségről l. Albert gazda esszéjét.)

Ebben a légkörben aztán egymást érik „a király meztelen” típusú leleplezések, amelyek közül talán a legemlékezetesebb a HVG 2008. húsvéti számában megjelent Ízlésre pofonok: A HVG húsvéti bortesztje című írás volt. A tesztelők a 2004-es Gere Kopárt egy olyan borhibáért állították pellengérre, amelyet nekem és tudtommal másoknak sem sikerült a borban fölfedezniük, pedig adódott volna rá alkalom nem egy. A cikk amúgy egészen bornírt állításokat fogalmaz meg, de a bélyeg ragadt: a villányi borok túlárazottak. Kétségtelenül gyakran érezzük ezt. De kérdés, hogy mi a viszonyítási alap: a nagy bornemzetek hasonló kategóriájú borai, vagy a magyar fogyasztók anyagi lehetőségei. Az utóbbi alapján nem lehet kétséges a válasz. És az előbbi alapján sem, állítja a hard core borrajongók jelentős része. Villányban persze másként látják, és Bock József vezetésével elhatározták, hogy ezt be is bizonyítják.

Valamikor a nyár elején Bock József meglepetésszerűen fölhívott, és a visszafojtott indulattól olykor elcsukló hangon kifejtette, hogy fölháborítónak találja azt, amit a Művelt Alkoholistán Villánnyal művelünk. Azt kérte, hogy én és szerzőtársaim egy helyszíni kóstoló keretében győződjünk meg arról, hogy a villányi borok nem túlárazottak, könnyen állják a versenyt bármely összevetésre alkalmas borvidék hasonló árú boraival. Bár a cérnaszakadást egy olvasói hozzászólás váltotta ki, és az igazán konzekvens Villány-kritika szerzői jogai nem bennünket, hanem a Borbarát magazint illetik, a meghívást köszönettel elfogadtam, és ígéretet tettem arra, hogy megszervezem a kóstolót.

Eleinte arra gondoltam, hogy Eger, Szekszárd és Sopron legjobb tételeivel kellene a villányi borászokat és a zsűrit szembesíteni, azaz megmutatni, hogy a többi borvidék terroir-tudatos borászai milyen új szépségeszménnyel hódították meg a véleményformáló borentellektüelleket. Aztán rövid úton rájöttem, hogy ez ostobaság, és eleve kivitelezhetetlen. Ostobaság, mert ahogyan sehová nem vezet, ha mondjuk a kubistákhoz a hiperrealisták szépségeszményének jegyében közelítünk, ugyanígy baklövés volna Villányon Eger vagy Sopron legjobbjainak erényeit számon kérni. És kivitelezhetetlen, hiszen már a bor színe is elárulja, hogy egy St. Andrea vagy egy Günzer kadarka került-e a poharunkba, és innentől kezdve a kóstolóknak nincs más dolguk, mint elindítani a felekezeti hovatartozásuknak megfelelő lemezt.

Ezért úgy döntöttem, hogy bár minden összehasonlítás sántít, ha már belemegyünk a játékba, akkor Villány játszótársa legyen Bordeaux, a régebbi példakép és Toszkána, az új. Ezután következett a zsűri kiválasztásának feladata. Itt is kerültem azokat a borbarátaimat, akik ugyan remek érzékkel kóstolnak, de annyira heves villányellenes érzelmek fűtik őket, hogy nagy valószínűséggel nem a megértés, hanem a büntetésvégrehajtás szándékával közelítenének a borokhoz.

A téma tehát a bordeaux-i házasítás, illetve a bordeaux-i fajták lettek. Ez alól egyetlen kivétel adódott, a toszkán Brancaia Il Blu, amely 50 százalékban sangiovese, és csak a maradék 50 százalékon osztoznak bordeaux-i fajták. A külföldi borokat a szakirodalom alapos átszűrése után választottam ki, és egy kivételével valamennyit a németországi Wein-Bastion kereskedésből szereztük be.

A fenti megfontolások alapján a következő mezőnyt állítottam össze:

Villány (valamennyi bor eredendően a 30-40 eurós kategóriába tartozik, bár ezek az évjáratok ma már jóval többe kerülnének):

1. Gere Kopár 2003

2. Gere Kopár 2004

3. Bock Cuvée 2003

4. Bock Cuvée 2004

5. Bock Cabernet Franc Fekete-hegy Selection 2004

6. Malatinszky Cabernet Franc Kúria 2003

7. Malatinszky Cabernet Franc Kúria 2004

Bordeaux (a tényleges beszerzési árakkal):

9. Château Cambon la Pelouse 2004 €15.10 (Decanter: ****; Robert Parker: 88-90 pont)

10. Château Phelan-Ségur 2003 €29.00 (Wine Spectator: 91 pont; Robert Parker: 87-89 pont)

11. Château Haut-Batailley 2003 €29.25 (Decanter: ****; Wine Spectator: 90 pont; Robert Parker: 87-89 pont)

12. Château Lagrange 2004 €29.80 (Decanter: *****; Robert Parker: 89+ pont)

Toszkána:

13. Brancaia Il Blu 2004 €37 (Wine Spectator: 96 pont; Robert Parker: 94 pont)

14. Máté Mantus 2004 €27 (Wine Spectator: 91 pont)

 A zsűri:

Heimann Zoltán (a zsűri elnöke, aki a lebonyolítás tisztaságát felügyelte)

1. Bárdos Sarolta (Tokaj Nobilis)

2. Biszak Gábor (A Művelt Alkoholista)

3. Demeter Bence (A Művelt Alkoholista)

4. Jónás Csaba (A Művelt Alkoholista)

5. Konyári Dániel (Konyári Pincészet - Balatonlelle)

6. Kutas István (E.On)

7. dr. Mészáros Gabriella (Nemzetközi Borakadémikus)

8. dr. Molnár Péter (Tokaj Reneszánsz, elnök)

9. Daniel Labrosse (Chez Daniel étterem),

10. Pallagi Ferenc (Bors, főszerkesztő),

11. dr. Rohály Gábor (Borkollégium)

12. dr. Sz. Kis László (Kerkaborum),

13. Uj Péter (Index.hu)

A villányi borászatok részéről Bock József, Gere Andrea és Malatinszky Csaba vett részt a kóstolón, ám az ő pontszámaikat nem vettük figyelembe, nem firtattuk, gondolván, saját boraikat mindenképpen fölismerik.

A Villány-Bordeaux-Szupertoszkán tesztre január 24-én a Bock Panzió konferenciatermében került sor. A bevezetőt Heimann Zoltán mondta el, aki az 1976-os párizsi nagy kóstoló sztorijához kötötte a mi szerény próbálkozásunkat. Aztán Bock József elevenítette fel a fent már említett telefonbeszélgetésünket. Végül én ismertettem a játékszabályokat. A zsűritől annyit kértem, hogy a kóstoló végére – esetleg egy visszakóstolást követően – döntsék el, hogy melyik volt szerintük a három legjobb bor, és az eredményt egy jelöletlen borítékban, név nélkül adják le. Az első helyezésekért 3, a másodikért 2, a harmadikért 1 pont járt. Hármas sorozatokban kóstoltunk.

És akkor néhány szó a saját előítéleteimről. Korábbi hasonló kóstolók alapján a villányiak esetében négy dologtól tartottam: alkoholos hév, direkt pörkölési jegyek, szárító tannin, lomhaság. A bordeaux-iaknál lappangó éretlenségre, szikárságra, és a hazai szájíztől idegen, fanyarabb aromákra számítottam. A szupertoszkánok esetében a buktatót a magas alkoholban, a direkt pörkölési jegyekben és a túlérettségből adódó lekvárosságban láttam. Ám amint elém került az első három bor, mindent elfelejtettem. Az adott borral kapcsolatos benyomásaim szavakba öntése annyira lekötötte az erőforrásaimat, hogy nem maradt energiám az előzetes várakozásaimat a pillanatnyi tapasztalattal összevetni. Abban a kb. negyedórás intervallumban, ami egy-egy hármas szériára jutott, a különbségek nem bizonyultak olyan markánsnak, hogy a földrajzi hovatartozást csont nélkül azonosítsam.

A végeredmény (fordított sorrendben):

13. Château Haut-Batailley 2003 – 0 pont

12. Malatinszky Cabernet Franc Kúria 2004 – 2 pont

11. Château Cambon la Pelouse 2004 – 3 pont

9-10. Gere Kopár 2004 – 4 pont, Bock Cabernet Franc Fekete-hegy Selection 2004 – 4 pont

6-8. Malatinszky Cabernet Franc Kúria 2003 – 5 pont, Máté Mantus 2004 – 5 pont, Bock Cuvée 2004 – 5 pont

5. Château Phelan-Ségur 2003 – 7 pont

4. Château Lagrange 2004 – 9 pont

3. Bock Cuvée 2003 – 10 pont

2. Brancaia Il Blu – 12 pont

1. Gere Kopár 2003 – 13 pont

A borvidékek átlaga:

Toszkána: 8,5 pont

Villány: 6,14 pont

Bordeaux: 4,75 pont

 Az eredmény egyértelműen megmutatta, hogy a magyar száj semmivel sem találja tetszetősebbnek a nemzetközi mezőny legjobbjait, mint a Gere Kopárt vagy a Bock Cuvée-t, és a leggyakrabban hangoztatott vádak nem jellemzőbbek a villányi borokra, mint a bordeaux-iakra vagy a toszkánokra. És ha belegondolunk, hogy a 2004-es Château Lagrange a legrangosabb európai bormagazin, a brit Decanter vaktesztjén maximális minősítést kapott, és megelőzte például a Château Margaux-t vagy a Château Lafite-Rotschildot, illetve a legnagyobb példányszámban megjelenő amerikai bormagazin, a Wine Spectator 96 pontra értékelte a Brancaia Il Blu-t, és ezek a borok nem homályosították el a villányiakat, akkor fejet hajthatunk a villányi borászok nagysága előtt. Alig két évtized alatt a szerény oportótól eljutottak a borvilág elitjének szintjére. Most rajtunk a sor, hogy ezt megtanuljuk méltányolni.