Úgy egy évvel ezelőtt AM kolléga szervezésében tartottunk egy nagyobb szabású brunello-kóstolót Balatonszemesen. A sorba aztán - ahogy az ilyenkor lenni szokik - bekerült egy-két kakukktojás is. Egyikük egy kisebb méretű, kézműves chianti pincészet bora volt, mely több asztaltársnál is - például nálam - egyértelműen az est kelemes meglepetésévé vált. A sok díjbirkózó között egy karcsú, jóivású, példásan harmonikus bor, mely sem tanninban, sem savban, sem egyéb méretében nem volt a brunello-gólemekhez mérhető, két dologban viszont talán fölébük is magaslott: kedvességben és eleganciában.
Szó szót, tett tettet követett, s AM kolléga közreműködésével - némi hányattatások után - Radda in Chiantiból Budakalászra került e bor három palackja. Évjáratilag különböznek ugyan, az élmény egy kettőezernégyes borhoz köthető, ezek pedig a 2006-os évet dícsérik, de bánja kutya.
A Montevertine pincészetről korábban Albert gazda és AM is írt korábban, így talán felesleges újólag idekarcolni, hogy a mindössze 13 hektáros birtok Chianti reneszánszának egyik motorja volt, egyfajta konzervatív forradalmárként már akkor sem voltak hajlandók fehérborokkal tuningolni boraikat, mikor ez még bevett szokás, mi több: eredetvédelmi előírás volt arrafelé. A pince hozzáállását talán három tétellel lehet legegyszerűbben leírni, miszerint helyi fajták, minimális beavatkozás, maximalista borkészítési elvek.
A Pian del Ciampolo egyébiránt a bort adó másfél hektáros dűlő neve is, maga a bor pedig eredetvédelmileg a chianti classico-nak felel meg, a pincészet alapbora úgymond. 10 euroért kínálták nyáron, azóta tengeren túli oldalakon már 25-28 dollárig kúszott az ára. Összetételét tekintve 90% sangiovese (amit errefelé sangioveto-nak hívnak), mellé canaiolo és colorino kapott társbérletet. A bor 18 hónapot ért ászokhordóban, majd újabb hatot palackban.
Az első meglepetés még kidugózás előtt ér: az ónkapszulát levágva azt látom, hogy a parafa jó 2 mm-nyit kilóg a palackból. Hú, a szűzmáriáját: ekkora nyomás lenne odabent? Mindenesetre a dugó olyan hosszú, hogy a pincér-stílusú húzó alig bír el vele, már-már a tekerős-hosszúspirálos bevetésén gondolkodom, mire sikerül kiszabadítani a palackból. Túlnyomás nincs, töltök tehát.
A szín, amit látok, leginkább egy pinó színe, vagy kadarkáé. Amolyan áttetsző, nem sűrű, inkább rőt- mint vörös. Tiszta, de nem tükrös, ezt a szűretlenség számlájára írhatjuk. Illata viszont azonnal magával ragad: az első szippantásra beköszönő cseresznye mellé hamarosan kis szilva, füst, dohány, sülthús- és égetett sajt illata csatlakozik, de komplexitásában is olyan tisztán, hogy azt tanítani kellene.
Szájba véve először is egészen megkapó harmóniát és eleganciát találunk. Ráadásul annyira jó ivású a bor, hogy vissza kell magam fogni az első korty után, nehogy 3-4 perc alatt az egész palack nyakára hágjak. Egyszerűen minden a helyén van benne és mindenből pont annyi, amennyi egy ilyen kategóriába szánt bornál köll. Se több, se kevesebb. Közepes test, közepes lecsengés. Tisztaság, elegancia, kedvesség. Picikét még húz a tannin és csipkelődnek a szeszek, érdemes lesz tehát néhány hónap múlva visszatérni rá. Nem nagy bor, ezt meghagyja a pince magasabbra szánt darabjainak, de minden tekintetben szép, elismerést érdemlő. Adunk neki egy nagyon vastagon aláhúzott hatost, ami inkább hat és fél. És megisszuk rohanvást.
Utolsó kommentek