Év végén mindenféle vérnyomásproblémáim támadtak, mert balga módon nem fogadtam meg nagyapám vonatkozó bölcsességét: "magas vérnyomása annak van, aki méri", amely mondás mélységes igazságtartalmát alig csökkentheti az a tény, hogy az öreget végül is hipertóniás szövődmény vitte sírba. (Túl a hetvenen, napi két doboz Symphoniával és tíz üveg Kőbányaival.) Mindegy, a lényeg, hogy az orvos szerint nem ártana csökkentenem a napi egy üveg bor formájában bevitt alkoholmennyiséget. Nekikezdtem leszorítani heti három üvegre.
Az elvonókúrát szerzetesi szigorral próbáltam végrehajtani, egyszerűen nem vásároltam bort hetekig, pechemre a pincében voltak még jelentős tartalékok, elkezdtem tizedelni tehát mindenféle évek óta beragadt tételeket. (Úgy jártam, mint a kilencvenes években az a drogelvonó, amelyet lelkes bevárosi értelmiségiek alapítottak vidéken, hogy a leszokni próbálók szorgos mezőgazdasági munkával kúrálják ki magukból a függőséget. Megvették a földet, építettek házat, jöttek a gyógyulni vágyó drogosok, nagyobb részük ópiátos, miszerint heroin, máktea. A nyár közepén furcsa dolog történt: egyik napról a másikra szinte kiürült a tábor. A vezetőség tanácstalanul kereste a betegeket, amikor kicsit jobban szétnéztek a környéken, akkor jöttek rá, hogy a rehabilitációs intézet kerítésétől alig háromszáz méterre egy többhektáros mákföld virul.)
A lényegre: elkezdtem felélni a régi készleteket. Így aztán előkerült néhány bor, amelyhez már nem fűztem nagy reményt, komolyabb kóstolókra sem vittem volna őket, de most jó alkalom nyílt nyitni.
Jelentősebb Vylylan-kontingenst kellett fölszámolnom, például.
Adódott alkalom némi elmélkedésre, visszaemlékezésre, például, hogy milyen körülmények között szereztem be annak idején mondjuk a 98-as vagy a 2000-es Duenniumot. Tudom, ma már nehéz ezt elképzelni, kedves gyerekek, de az ezredforduló környékén a Vylyan volt az ország legjobb vörösboros pincéje. Szinte konszenzusos bajnok. A Borbarát toplistáin rendre az élen szerepelt, ünnepelte borait az akkori szaksajtó, palackjait nemzetközi borversenyek plecsnijei dekorálták. Nem is olyan rég még standing ovation fogadta a 2003-as kadarkát, maga a kadarka viszont alig egy évig maradt standing. A 2003-as zweigelt dettó.
Más szelek fújnak ma már. Talán a Vylyannál is, de a szaksajtónál és a borközvéleményben mindenképp. Néha-néha belebotlik az ember egy Vylyan-borba, de aztán fölkel és megy tovább. Nyom nem marad. A Borbarátban pedig inkább ellenség- mint példaképként szolgál a kisharsányi pince mostanság.
Vylyan Cabernet Franc 2003
Először 03-as CF került a kezembe. Tudtam, hogy szét van esve, volt belőle nekem kabé egy (de lehet, hogy két) kartonnal, mert nagyon jó ár-érték arányú bornak tűnt egykor, kóstolgattam időnként, és szerintem már két éve sem volt tökéletes formában.
Illatában istállók, némi fahéjas fűszeresség, de alapvetően izgalommentes.
Íze szintén. Egyértelműen túl a csúcson, egyszerűen megfoghatatlan, semmilyen. Nem is emlékeztet arra az ízbombára, ami egykor volt. Iható, de minek? 3 pont.
Vylan Syrah 2004
Régi mumusom. Már a piacra dobása után fél évvel is lehetett találkozni teljesen szétesett palackokkal, és én rendre találkoztam is. Mások viszont imádták, nekem mindig a botrány jutott. Vicces, de még ma is lehet találozni vele kereskedelmi forgalomban, kábé nyolcezerért láttam nemrég polcon, annak ellenére, hogy szerintem alig van esély rá, hogy fogyasztható formában legyen.
Illata kicsit karamell, kicsi istálló, elmegy. Íz: savanyú, brutál szétesett, ihatatlan, pontozhatatlan, lefolyó. Milyen szar kiönteni egy ötezer forintos, alig négyéves bort! 1 pont.
Duennium 1998
Cabernet, merlot és zweigelt házasítása, a pincészet ezredfordulós csúcsküvésorozatának második darabja, 2001-ben kapott egy bronzot Bordeauxban.
Ez az illat is istállódomináns, sajnos. Nem vagyok én az animalitásnak, az egészséges lószagnak ellensége, de a Vylyanok rendre durván átejtenek a lószag túloldalára. Az istálló mellett villan egy kis gyümölcs, és fűszer, menta is. Sőt előtűnik sajnos a kínos zöldpaprikás íz is, ami az éretlen CS bélyege. (Ha jól emlékeszem, '98 elég gyöngécske, hűvös villányi évjárat volt.) Az első kortyok kifejezetten darabosnak tűnnek, aztán kezd összeállni jobban. Tulajdonképpen még talpon van, de már alig. Dülöngél. Tanninja még mindig brutális, persze, szárít vadul. (Tipikus kilencvenes évek, Villány: sok, akkor hosszú életűnek jósolt borban tomboltak a csersavak, és azt mondtuk, hogy gyerekbetegség, majd idővel besimul. Aztán teltek-múltak az évek, a borok estek széjjel, jóval előbb, mint gondolta volna bárki, eltűnt sav, gyümölcs, minden, de a tannin ugyanolyan nyersen és brutálisan uralkodott, mint hordóminta korában.) Ánizs és meggy azonosítható ízjegy a savanyúság uralta káoszban. A savakkal nincsen gond tehát, igazából a struktúra hiányzik meg persze az igazán vonzó aromák, a finomság. Be-bevillan az illatban is detektált zöldes savanyú, egyre inkább kilóg belőle, ahogy telik az idő. Iható, de komolyan vehető értékeket nem mutató bor. A 3 és a 4 pont határán.
Ezek után nem bírtam ki, hogy ne kósoltjak meg egy-két könnyen (értsd: olcsón) hozzáférhető, kortárs Vylyan-tételt (nesze neked, szerzetesi szigor), de semmivel sem lettem nyugodtabb. Viszont remek népmeséket kaptam a palackok nyakára aggatva. A 2008-as portugiesert (2000 forint körül) zavaróan szénsavasnak találtam, pedig ez nem is bozsolé (a klasszikus újboros macerációval készülő tételt rendkívül szellemesen Bogyólének hívják, nem portugiesernek). Viszont elég koncentráltnak tűnt a villányi átlaghoz képest. Különösebben nem tűnt élvezhetőnek, itt sem adtam volna egyértelmű négyest.
A 2006-os chardonnayn pedig szabályosan kiakadtam: teljesen kiherélt bor, a rengeteg hordó és a mindenféle borászati trükközés szinte minden savat kiölt belőle vagy legalábbis semlegesített. Tölgyfaízű, kesernyés, mindenütt krémes, mindenütt lágy, mindenütt kerek, tökéletesen érdektelen és boridegen lé lett belőle. 2 pont.
Utolsó kommentek