A Borregék és mondák könyvében húzó sztori lenne a Thomas Jefferson befalazott pincéje című tünetegyüttes. Gyors átismétlés: Hardy Rodenstock, a prefiloxéra-éra boraira szakosodott kereskedő - akit Meinhard Görkeként anyakönyveztek, és vagyonát az NSZK hitparade-iparában alapozta meg (ő menedzselte pl. a felülmúlhatatlan Tony Marshallt) - 1985-ben szenzációs bejelentést tett: megtalálták Thomas Jefferson (l. Függetlenségi Nyilatkozat stb.) befalazott borospincéjét Párizsban. A pontos lelőhelyet azóta sem árulták el, miként az eredeti megtaláló kiléte is homályban maradt. A Christie's azonban igazolta a palackok eredetiségét, és 1985 és 1987 között rekordáron elárvereztek hármat: egy 1787-es Lafite-ot, egy 1784-es Château d'Yquemet és egy félpalack 1784-es Château Margaux-t.
A néhai Malcolm Forbes az 1787-es Lafite-ért 156 450 dollárt fizetett, ez máig világrekord. Egészen addig mindenki boldog volt, míg Bill Koch energiamágnás magángyűjteménye kiállításákor a "Jefferson-pince" néhány kincsét is közszemlére nem akarta tenni, és a Bostoni Szépművészeti Múzeum vizsgálatot kért az eredetük tisztázására. A nyomozás során kiderült, hogy a "Th. J." gravírozás technológiája XX. századi és a piacra dobott palackok leltára nem egyezik Jefferson egykori leírásával. Mr. Koch peres úton próbált elégtételt venni, mindezidáig kevés sikerrel. Az ügy pikantériáját fokozta, hogy az aukciók idején a Christie's borigazgatója az a Michael Broadbent volt, aki ma a borírás köztiszteletben álló korelnöke.
Az esetről Benjamin Wallace nagysikerű könyvet írt The Billionaire’s Vinegar címmel (A milliárdos ecetje), amelyben ironikus képet fest az ár- és rekordhajsza szereplőiről és a megkopasztásukra szakosodott szélhámosokról. Kedvenc honlapomon találtam egy előadást, amelyben Wallace a megvásárolható boldogság témakörében oknyomoz, és a hiteles tájékoztatás érdekében saját bőrén próbálja ki, hogy milyen az 1947-es Cheval Blanc, megér-e 160 dollárt 8 uncia kobe marha Wolfgang Pucknál, élmény-e a wc-k rolls-royce-án trónolni, mennyire simán fut a világ legdrágább autója stb. Az előadás igazán szórakoztató, a konklúzió viszont inkább egér, mint hegy. Wallace slusszpoénnak azt a friss kutatási eredményt idézi, miszerint a drágábbnak hitt borra az agy örömközpontja hevesebben reagál. (Pedig az előadás mintha éppen azt szemléltetné, hogy Wallace nincs meggyőződve a kipróbált termékek értékéről. Mondjuk az biztos, hogy én a 47-es Cheval Blanc-omat nem vele fogom meginni.)
Utolsó kommentek