A Slate-ben remek cikk olvasható az ausztrál boroffenzíva kifulladásáról. Alig egy-két éve még minden jelentősebb bornemzet az ausztráloktól rettegett. A formula legyőzhetetlenek tűnt: könnyen érthető, rendkívül aromagazdag borok, meghökkentő, gyakran szellemes nevek, formabontó, messziről azonosítható címkék. A piaci elemzők úgy vélték, hogy az ausztrál előrenyomulás minden árkategóriát elér, és nincs hagyományos érték, amely megállhatna előtte. De a lendület úgy tűnik, megtorpant. A különböző felmérések különböző adatai azt mutatják, hogy az Amerikába irányuló export értéke 2008-ban 15-26 százalékkal csökkent. És az export anatómiája különös torzulásokról árulkodik. A tavalyi évben november hónapig bezárólag Ausztrália 22 millió karton bort exportált az USA-ba, ebből 18,3 milliót tett ki a 10 dollár alatti kategória, 2,1 milliót a 10-15 dolláros, 640 ezret a 15-20 dolláros, és 386 ezret a 20 dollár fölötti. A 10 dollár alatti kategóriában továbbra is kétszámjegyű a növekedés, a 20 dollár fölöttiben viszont majdnem 50 százalékos a csökkenés.

Mike Steinberger szerint a bajok gyökere abban keresendő, hogy az Ausztrália brand a fogyasztók fejében összeforrt az olcsó, akciós fajtaborokkal. Az olyan borgyárak mint a Jacob's Creek vagy a Rosemount évtizedek óta azon fáradoztak, hogy shirazaikkal és chardonnay-ikkal kitapossák ezt a szinapszisösvényt, ám a döntő lökést egy szicilíai bevándorló család, a Casellák adták meg. Az általuk 2001-ben elindított Yellow Tail márka bor- és marketingtörténeti jelentőségű karriert futott be. [Bővebben itt.] A különös név, a tetszetős címke, az alacsony ár és a kedvező minőség együtt azt eredményezte, hogy mindössze három év alatt a Yellow Tail a legsikeresebb importbor lett az Egyesült Államokban. Ez 2004-ben közel 50 millió palackos éves forgalmat jelentett, ma már ennek a duplájánál tartanak, és így kis híján minden második eladott ausztrál bor Caselláékat gazdagítja. Csakhogy a Yellow Tail sikere nem húzta magával a honfitársakat, sokkal inkább kényszerpályára állította őket. Elszabadult az állatkert, sorra jelentek meg a pingvines, krokodilos, koalamacis stb. gagyiborok filléres árakon. És az ausztrál borok beszorultak az alsó polc-gettóba. Amikor a borozásra rákapott fogyasztók följebb léptek, már eszük ágában sem volt ausztrál bort inni, helyette spanyol, olasz, francia vagy éppen argentin borokat kezdtek vásárolni. Beütött a gyümölcsbomba-fáradtság, az emberek megcsömörlöttek az uniformizált, szörpízű alkoholos folyadékoktól. Az olcsón jót szlogen gellert kapott, és egyre többen látták úgy, hogy valójában olcsón olcsót kapnak.

Valahol itt tartunk most, és hiába szaporodik azon ausztrál kisbirtokok száma, ahol európai társaikhoz hasonlóan az egyediséget, a természetességet, a beavatkozásmentes borászkodást tűzik ki célul, nem tudnak szabadulni az állatos címkés, filléres, borszerű italok tömegvonzásától. A cikk szerzője szerint bőven volna mire rácsodálkoznunk, de a Penfolds Grange-dzsel kapcsolatos aukciós híreken túl, keveseket érdekel az ausztrál high-end. Ha valaki mégis kíváncsi volna, hogy mire képesek az ausztrálok, ha komolyan veszik magukat, és nem áll módjában kispincészetek kistételei után vadászni, akkor Mike Steinberger – és Eric Asimov – szerint a Penfolds új hordót nem látott St. Henri Shirazát érdemes kipróbálni (nálunk is kapható, nem olcsó). De a nemzetközi sajtó éceszgéberei szerint Ausztrália titkos aduásza a rizling. Véleményüket Steinberger is osztja. Az ő kedvenc rizlinges birtokai: Grosset, Frankland Estate, Kilikanoon, és ajánl két könnyebben beszerezhetőt is: Penfolds Bin 51 Riesling és Leeuwin Estate Art Series Riesling. (Az ausztrál rizling felemelkedését támasztja alá az a tény is, hogy a Decanter World Wine Awards 10 GBP fölötti kategóriájában 2007-ben a Pewsey Vale The Contours Riesling Reserve 2001, 2008-ban pedig a Peter Lehmann Eden Valley Reserve Riesling 2002 nyert.) Akinek pedig a Yellow Tail az esete vagy csak kíváncsi, az kedvére válogathat itthon is.