Nem sok ideje, hogy biztonságosan el tudok vermelni néhány karton bort magam és a korántsem ugyanakkora veszélyt jelentő hőmérséklet ingadozás elől. Ez a lehetőség persze csúnyán visszavetett történelmi fejlődésemben egészen a gyűjtögető életmódig. Van, amit azért tartogatok, mert tetszett. Van, amit azért, mert nem tetszett. Van, ami túl jó ahhoz, hogy felbontsam. Van, ami nem elég jó. Néha aztán könyörtelenül befigyel az idő vasfoga, és az elfektetéssel kamatoztatott remek befektetés ünnepélyes bontáskor kifizetés nélküli lejáratként szerepel a számlakivonaton. Mintha a Lehman testvérek pincéjéből vettem volna. Ilyenkor tartásból eladásba billen a piac, a rémült befektető remegő kézzel előkapja dugóhúzóját a fiókból. Néhány napja már 2010-et írunk, nekem meg itt vannak ezek a 2005-ös kékfrankosaim. Ideje megnézni, mennyit érnek most.
Elsőnek a Villa Tolnay kékfrankosát bontottam. Ritkán futottunk össze, de mindig úgy gondoltam, egy kis idő még jót fog neki tenni. Most viszont az a benyomásom, hogy kezd a csúcsra érni: alighanem jó döntés volt csapra verni. Én még nem találkoztam 2005-nél újabb évjáratú kékfrankossal a pincétől, amit mostani tapasztalataim alapján határozottan sajnálok. Ha a főleg vörösek tekintetében nem éppen legjobb évjáratból ezt tudták kihozni, bizony szívesen megkóstolnám a következő éveket is.
Visszatérve a 2005-ösre: kitöltve szinte teljesen átlátszóan téglaszínű, pinósan, homályosan halványodó gyűrűvel. Illata közepesnél picit intenzívebb, kellemes és nem igazán kékfrankosra jellemző. Nem dől a pohárból a meggy. Inkább egy Ráspi kékfrankosra emlékeztet: virágok, talán ibolya, egy kis őszibarack, csipetnyi kakaó, cékla és tökmagos olajosság. Ezek alapján szájban vastagabb bort vártam volna, ha történetesen nem tudom, mit kell várnom. Mert ő ugye karcsú mégis gyümölcsösen húsos testű bor, szép, élénk, jóízű savakkal. Meggy, amaretto és csipetnyi sósság játszik leginkább. A korty második felében erősödik a finom kesernye, ahogy egy jóféle fehérbornál szokás; nem is tágít a szép hosszú lecsengés végéig. Érdekes, hogy az alkoholja egyáltalán nem magas: a címke szerint csupán 12,5%, mégis sikerül neki némileg leválnia a testről - a lecsengésben már egész derekasan melegít. Tanninról nemigen beszélhetünk, igazi fehér vörös ő, dagadtos kollégának nem vinném ajándékba jó szívvel. Ha viszont nem a dögös vöröset keressük benne, akkor egy nagyon jól iható, nem éppen bonyolult, egyszerűségében mégis elegáns bornak örülhetünk poharunkban. Másnapra kutya baja, harmadnapra nem maradt belőle. Nálam most elérte a hat pontot.
Utolsó kommentek