Eric Asimov, a New York Times borkolumnistája, akinek munkásságát magunk is állandó linkkel ismertük el, most a magyar száraz fehérek fölfedezésére buzdít. Az írás ihletője minden bizonnyal a Királyudvar 2006-os Sec-je és a borászat tulajdonosával, Hwang úrral folytatott levelezése lehetett. Míg a korábbi években stabil nemzetközi sajtójelenlétet csupán a Hugh Johnsonnal felvértezett Royal Tokajinak sikerült kibirkóznia, addig az utóbbi két-három év a Királyudvar felzárkózását mutatja. Amióta Hwang úr mellől lemorzsolódott előbb Szepsy István, aztán Demeter Zoltán, azóta kettőzött energiával cserkészi be és édesgeti magához a bormédia meghatározó szereplőit (l. itt vagy itt vagy itt). [Ez számomra megerősíti azt a feltételezést, hogy a leghatékonyabb bormarketing az, amit egy borászat saját magának, saját elhatározásból, saját erőből valósít meg.]

Asimov írásának gerincét az a gondolatmenet adja, hogy bár természetes hajlamunk arra késztet, hogy a bevált palackokkal otthonossá tett zugolyból minél ritkábban dugjuk ki az orrunkat, azért a fölfedezésnek is megvan a maga varázsa. És az új vidékeken való kalózkodás nem csak kockázattal, hanem rendkívüli gyönyörhozammal is kecsegtet. Márpedig mi lehetne vadregényesebb, mint a magyar száraz fehérek? (Nem viccelek, szó szerint ezt írja: Who even knew Hungary made dry white wines?) Feltételezem, hogy ez a tudatlanság Asimov részéről színlelt, és valójában a naiv amerikai olvasó rokonszenvének elnyerésére bevetett retorikai eszköz. Mindenesetre a komfort zónából való kivezetést az ismerősre való hivatkozással oldja meg, azaz az olvasók emlékezetébe idézi a legendás tokaji aszúkat, arról már minden boros hallott harangozni. Aztán előveszi az obskurus szárazakat, többnyire furmintokat. Az első a Királyudvar 2006-os száraza (ez alighanem a félszáraz Sec lesz), amit teljesen száraznak, kiegyensúlyozottnak, viaszosnak, lanolinosnak mond, és valami édes gazdagságot is fölfedezni vél benne, ami szerinte botritiszességre vallana, ám ő biztos helyről tudja, hogy nemesrothadt szemek nem kerültek bele. Aztán megénekel egy 10 éves Tokaj Classic száraz furmintot, amit egy indiai étteremben lőtt egy 2007-es Royal Tokaji társaságában. Majd a 2005-ös Dobogó csodálatos gyümölcsös aromáit és mineralitását méltatja. Aztán megemlíti a Szent Ilona Borház 2006-os somlóiját, amely 30 százalék furmint, 60 hárslevelű és 10 juhfark – „Ez aztán a kihágás komfort zónából!”, mondja. Végül dicséri az általa többször is kóstolt, a fát szépen integráló Oremus Mandolást.

A cikk utolsó harmadában az Anthony Hwanggal való levélváltásából idéz. Hwang úr szerint fiatal még az idő, sokat kell még a száraz furmintot bütykölni, de bátran néz a jövőbe: „Az édes borok készítéséhez alkalmas borászati hozzállás és eljárások olykor túl gyakran kapnak még szerepet a száraz borok készítésekor Tokajban. Az eredmény alkoholban gazdag, csersavas bor, amely elfedi a csodálatos terroirokat. Ahogy egyre több borászat találja meg a saját hangját, úgy egyre több precízen kivitelezett, a terroirt kifejező száraz furmint fog készülni.”