Utaltam rá már többször is: próbálom behozni a kínzó lemaradást, tanulni a terroirt, tisztelni a követ. Ölembe hullott a lehetőség, keresve sem találhattam volna jobb alkalmat a pótlásra, mint a Kézműves Borok Házának már hagyományosnak nevezhető  félévenkénti bemutatóját. Arra készültem, el kell majd választanom a búzát az ocsútól, ki kell szitálnom a néhány rögnyi terroiraranyat a sárból, de előítéleteim halomra dőltek – a borok tiszták voltak, profik, szinte egytől-egyig hibátlanok. Úgy látszik, messze már az idő, mikor egy-egy különleges tételig vaskos illókon, éretlen vörösökön, vagy éppen túlérett fehéreken át vezetett az út efféle kóstolókon.

A házigazda Szentesi Józsefnél kezdtem, és minden bizonnyal gyümölcsnap lehetett, sosem tetszettek még ennyire a a pince fehérei ugyanis. Bár az „A” cuvée-ben elég erőteljesen jelentkeztek  a hordófűszerek, az érett gyümölcsökkel, a korty mineralitásával és a remek savakkal így is izgalmas és kedves bornak tűnt, mindenképpen megéri az árát. Már többször is túl fásnak éreztem más alkalommal a 2008-as Bátyust, most viszont tölgyre hegyezett érzékekkel sem sikerült kiszagolnom semmi ilyesmit. Furcsa módon a tömör és lendületes csúcsrajnainál most mégis jobban lenyűgözött a Zengő, a kissé behízelgő trópusi gyümölcsös jegyeket komoly, földes-szarvasgombás illatok tették komplexszé, szájban pedig koncentrált volt, sós és hosszú, a cukor sem zavart annyira, mint máskor, nálam megfutotta eddigi leggyorsabb körét.

A badacsonyörsi Váli Borászatról mindent leírtunk mostanában, amit érdemes, így csak röviden: a borok általában visszafogottak, neutrálisak, tiszták, gyümölcsösség helyett inkább a virágos-minerális vonalon mozognak, és persze nem utolsó sorban olcsóak. A 2008-as budai zöld citrusos-zöldalmás aromáival kiváló lehet fröccsnek, így magában teljesen elbillenti a sav. Nem robbant hatalmasat a vele egyívású olaszrizling sem, de hibátlan tétel, tökéletes arányokkal, némi izgalommal. A sor legjobbja egyértelműen a 2008-as kéknyelű, fás jegyekkel, krémesebb textúrával, nagyobb mélységekkel – persze így se valami monstrumot képzeljünk el. A botritiszes, mégis száraz 2006-os kéknyelű számomra túl alkoholos és elviselhetetlenül ásványos már, míg a 2008-as szürkebarát korrekt bor, de nem nyújt semmi igazán emlékezeteset.

A kóstoló egyik legizgalmasabb sorát a Berecz házaspárnál kóstoltam (Kikelet Pince), senkihez nem tudnám hasonlítani Magyarországon a stílust, melyet képviselnek. A borok frissek, elegánsak, hordótlanok, olykor szemérmetlenül hígak, mégis sósak és zamatosak – valahogyan külföldinek hatnak. Jól érzékelhetően inkább korábban szüretelnek, mint túl későn, a savak főszerephez jutnak, a 2008-as birtokborokban talán túlságosan is az én ízlésemnek, ezzel együtt a furmint és a hárs is kóstolásra érdemes. A biztosítékot azonban a 2009-es Váti dűlőválogatások verték ki igazán, a furmint melegebb karakterű és sűrűbb az alapboroknál, édesebb körtés-birses illatokkal fogad, kóstolva sós is, borsos is, talán az utóbbi miatt emlékeztetett kicsit osztrák zöldveltelinikre. A hasonlóság jóval egyértelműbb volt a hárslevelű esetén, csak éppen itt sauvignon blanc-ra asszociáltam, ennyi érett egres és bodza után magabiztosan tippeltem volna a fajtára – helytelenül. Annyira intenzív és kapros illatot utoljára a Pannon Tokaj 2004-es 5 puttonyosában éreztem, mint most a Kikelet szamorodniban, talán nem véletlen az egybeesés. A kapor mellett citrusok, izmos savak és fiatalság.

Két Kikelet bor simán elfér a Somlói Apátsági Pince egyetlen borában, legalábbis az az ember érzése. Óriási test, magas alkohol, késői szüret, kevés csersav és édesség, koncentráció, mégis hibátlanul megőrzött savak – nagyjából így írnám le a prototipikus apátsági fehéret. A 2008-as furmint még hordóminta, kevésbé volt fokuszált, mint a kész borok, így (bár csak 4 gramm a maradékcukor) kissé édesnek tűnt, viszont zamatgazdagnak, meg kellene kóstolni újra. Úgy érzem, a juhfark testesíti meg leginkább a borászat ars poeticáját, roppant anyag, szigorú, markáns bor; szinte gyümölcstelenül, kövekkel és késői jegyekkel ellentmondást nem tűrően söpör végig a szájon. Nagy rajongótáborra számíthat, nekem  mégis a hárslevelű volt a kedvencem: bár valamivel édesebb érzetű, a több gyümölcsnek és halvány fajtajellegnek köszönhetően frissebbnek, befogadhatóbbnak tetszett.

Amilyen véresen vitatkoztunk évekig az interneten Losonci Bálinttal, olyan jól elbeszélgettünk most a borai mellett. Sajnos a top tételek (2009-es Gereg kékfrankos és Úrráteszi olaszrizling) még hordóban pihennek, így ezeket nem kóstolhattam, de csalódást még a 2009-es Alapolasz sem okozott, a 17 gramm cukorral együtt is friss volt és tiszta, jólesett inni. Az alapanyagot kivételesen felvásárolt szőlő szolgáltatta, erre a kiemelkedő évjárat adott  lehetőséget a borász szerint, jó vétel lesz, már most látszik. Még jobban ízlett az olaszrizling-hárslevelű házasítás, a hangsúly itt is a tisztaságon és a sav-cukor (36 gramm) egyensúlyon van, Királyudvar borok jutottak róla eszembe, szívesen kipróbálnám sajtokkal, pikáns ételekkel. Bármilyen nagy testű is, a 100 grammnál is több maradékcukrot tartalmazó botritiszes szürkebarát még az érezhető hordófűszerek ellenére sem volt igazán komplex, uralta egyfajta tuttifruttis illat, küzdött némi savhiánnyal is, de talán csak túl magasan van a mércénk az édeseknél – máshol bőven tapsolnának érte.

Legközelebb a vörösekkel folytatjuk!