Nehéz egy olyan, alapvetően pozitív hangvételű cikket írni valamiről, amivel kapcsolatban nem sok említésre való, jó dolog történt. Márpedig a Móri Borvidék ilyen… a leginkább elfeledett borvidékünk. Hányatott sorsa, 20 éves múltja nem egy sikertörténet. A Móri Állami Gazdaság megszűnésével egy időben el is indulhatott volna (vagy inkább folytatódhatott volna) a felemelkedés, hiszen a Hilltop (akkor még Interconsult KFT) első lépései ott kezdődtek el. Ez a törekvés sajnos nem jöhetett létre az akkori nagyobb hatalmú ellenérdekek miatt, így az új borászat tervei elhagyták az akkor még nem is olyan kis borvidéket, és a tulajdonosok folytatták tovább a munkát Neszmélyen. Azt a sikertörténetet bizonyára mindenki ismeri, azt talán kevesebben, hogy mindez Móron alakulhatott volna ki, ha nincsenek a hatalmi harcok.

Az sem segítette a borvidék életben maradását, hogy az Állami Gazdaság utolsó éveiben felvett hitelek miatt jelzálogosított majd’ 2000 ha földterületet. A történet nagyon kacifántosra sikeredett, és én sem ástam bele nagyon mélyre, de nagyjából annyi történt, hogy egy a hitelező bankból kivált cég megvásárolta ezeket a jelzálogjogokat, hogy később értékesítse a területeket. Viszont perbe kerültek a Magyar Állammal, és a jó ég tudja miért, hogyan, de egészen 2010 elejéig (!!!) nem került pont az ügy végére. Ezalatt az idő alatt a területeket hosszabb-rövidebb időre bérelhették a gazdák. Mondanom sem kell, 1-2 éves bérletben az ember nem költ sok pénzt egy ültetvényre, ez a konstrukció nem a területek hosszú életét szolgálta. Sajnos, ha valaki most végigmegy a borvidék szőlőterületein, elhagyott, gazos, akácos, düledező sorú, gazdátlan területek sokaságát láthatja. Jelenleg az Állami Gazdasági, közel 2600 ha-os területei helyett mindösszesen kb 830 ha szőlőt tartanak nyilván.

A borvidék ismertsége minimálisra csökkent, egy-két lelkes, és elhivatott borász áldozatos munkáján kívül szinte semmi jelentős dolog nem történt. A móri borok eltűntek a polcokról, csak itt-ott, néhány borszaküzletben és étterem asztalán lehetett találkozni néhány fajtával. Persze voltak különböző események, fesztiválok, de a Móri Bornapokon kívül nagy látogatottságú rendezvényt nem sikerült elindítani. Tőkeerős vállalkozás nem vetette meg a lábát Móron, a szerényebb anyagi lehetőséggel rendelkező pincék meg vagy nem akartak, vagy nem tudtak jelentős ismertségre szert tenni. Eljutottunk oda, hogy a móri bor, már csak a móri borászok, és néhány lelkes fogyasztó körében volt „világhírű”.

Ezután a „felemelő” bevezető után további negatívumokról nem lesz szó, aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy elég pozitív életszemléletű vagyok, nem szoktam keseregni ilyen dolgokon, ezt most sem emiatt akartam kiírni magamból, inkább csak a felvezetés volt a célom, megmutatni azt, hogy milyen nehéz helyzetből kell nekünk, szinte romjaiból felébreszteni egy alvó borvidéket.

Szerencsére a szőlőtermesztés és a borászat nem omlott teljesen össze, jónéhány gazda szembemenve a nehézségekkel tovább folytatták a munkát, gondozták a szőlőket, telepítettek, és próbáltak tisztességes, jó borokat készíteni. Az emberekben ott van a bor szeretete, és szerencsére egyre több a fiatal, új lendület is a borvidéken. Ott vannak az idősebbek, akik még emlékeznek a hagyományokra, és átadják nekünk azt a tudást, amit még az ő nagyszüleiktől kaptak. Mi, fiatalok, pedig hozzuk az új elképzeléseket, új ötleteket, és a megsokszorozott lelkesedést. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert egy dolgot biztosan nem vesztettünk el, az pedig a talaj. A föld, ami oly értékes, nagy lehetőségeket tartogat nekünk. A borvidék adottsága az, ami az adu-ász a kezünkben.  Még kiaknázatlanok a lehetőségeink, de sorra jelennek meg olyan borok a borvidékről (szerencsére egyre több borfogyasztót találunk meg borainkkal), amelyekre felfigyelnek, amikről beszélnek.

Rövid idő alatt kiderült számomra, hogy a választás, hogy nekem Móron kell elkezdenem az önálló borászkodást, nagyon jó döntés volt. Nem csak a kötődés miatt (hiszen itt születtem, itt nőttem fel), hanem amiatt is, hogy itt tényleg nagy dolgokat lehet alkotni. Hiszem, hogy olyan kincs birtokában vagyunk, amely egyedülálló az országban. Karakteres, jellegzetes boraink vannak. Már most látom azt, hogy itt olyan nagy fehérborok születhetnek, amik nem csak országos szinten, de bárhol a világban megállják a helyüket.

Én magammal szemben elég magasra tettem a lécet. Nyilván nem szeretném ledegradálni az apró sikereket, mert minden elismerésre büszke az ember. Minden kis borversenyen elért eredmény, a fogyasztókkal való kóstolókon kapott dicséretek jóleső érzéssel töltenek el. De nem elégítenek ki az apró sikerek, helyi, borvidéki ezüst, aranyérmek. Az Országos Borversenyen kapott aranyérem is csak egy állomás. Minden dicséret újabb lökést ad arra, hogy: igen, jó úton haladok, ezt kell folytatni. De a célom ennél sokkal több. Óriási érzés azt látni, hogy több barátom Móron azért kezdett el komolyabban foglalkozni a saját kis háztáji szőlővel, a saját borkészítéssel, mert belelkesedtek az apró sikereinken. Jönnek tanácsokért, segítségért, én meg örömmel segítek, mert minden egyes jó pince Móron, minden egyes elégedett fogyasztó előrébb viszi a Borvidéket, viszi a jó hírünket. De amikor először sikerült MW-ket (Master of Wine) leültetnem a pincémben, és egy hosszú kóstolón bemutatni nekik, hogy milyen borokat készítünk, egymás mellett kóstoltunk több évjáratot, és ők elismerően nyilatkoztak a borokról, azt már úgy éltem meg, hogy magasabb, nemzetközi szinten is visszaigazolást kaptam a jó irányról.

Most következzen egy kis bemutatkozás a még fiatal, de reményteli Maurus Pincéről. Szóval ő a szívem csücske, most minden erről szól, bár nem régóta, hiszen 2005 volt az első évjárat. Érdekesen indult a történet, mert nehezen határoztam el magam az önálló borkészítésre (sok nehézséget láttam az indulásban), Miklós Csabi (bocs, miklóscsabi) barátom is részese volt a kezdeteknek, hiszen részben az ő lelkesítő beszédei miatt vágtam bele. Még saját pincém sem volt. Nála helyeztem el pár kis tartályt, néhány hordót, és ott készültek el az első borok. És láss csodát, valami ragadt rám a 8 év Hilltop munkából, a dél-afrikai és kaliforniai munkákból, a borok elkészültek, sőt, igen jól fogadta őket a piac. Sikerült Ipacs Géza segítségével tetszetős külalakot is megalkotni, minden arra mutatott, hogy érdemes folytatni. Így hát belevágtam, megvásároltam a leghíresebb, egyik legrégibb pincét a Lamberg Pincét.  Nagyon romos volt, sőt az emeleti része még most is az. De a pincét sikerült úgy rendbe hozni, hogy 2006-ban már oda szüreteltünk, és végre saját helyen alkothattam. Leírhatatlan érzés volt… egyedül dolgozni a saját boraimon, a saját pincémben, a saját elképzeléseim alapján. Szárnyaltam, és talán ez a lelkesedés, a jó iránti vágy átragadt a borokra is. Szerencsém volt az évjáratokkal is, gyakorlatilag a kezdetektől felfelé ívelő minőséget kaptunk a természettől, egyre szebb alapanyagokból, egyre szebb borok készültek.

Szóval ezek voltak a kezdetek… most pedig ott tartunk, hogy a borok egyre-másra kerülnek be az ország ismert, elismert éttermeibe, borszaküzleteibe. A borvidéken belül is elindult valami: végre újra gazdái lettek az elhagyott szőlőterületeknek, elindulhatnak a telepítések. Megjelent egy-két tőkeerős, a borászatra áldozni hajlandó befektető, hamarosan róluk is fogunk hallani. Több, mint 10 éve minden év elején megrendezünk egy belső kóstolót, ahol a gazdák új borait kóstoljuk meg, melyekről véleményt mondunk. Itt segítjük a gazdákat tanácsokkal, véleményekkel, építő jellegű kritikákkal. Ennek lassan meg is látszik az eredménye, egyre több az olyan borász, akik piacképes, jó borokat készítenek. Hamarosan, egészen pontosan a Pünkösdi hétvégére szervezünk egy olyan borvidéki bemutatkozást Mórra, ahol néhány kiemelt borász segítségével szeretnénk a nagyközönségnek és a sajtónak megmutatni, hogy Móron végre elindult valami, újra érdemes ellátogatni hozzánk, mert akár nemzetközi mércével mérve is mutogatható boraink vannak. Erről a rendezvényről hamarosan részletes tájékoztatóval szolgálunk.

Nemzetközi versenyeken még nem mérettem meg a boraimat, szeretném, ha már egy kialakult stílust, beérett minőséget tudnék neves bírák elé vinni. Talán már többen hallottak róla, egyszer cikket is írtam erről, idén már 5. éve lesz, hogy bírálok a világ egyik legnagyobb, és legelismertebb borversenyén, az International Wine Challenge-en. Hatalmas élmény, nagyon jó lehetőség a világ boraival találkozni, látni azt, hogy mely borokat értékelnek MW-k, ismert, és elismert szakemberek jónak, vagy rossznak, látni, hogy mi a trend. Nagyszerű lehetőség is arra, hogy az ember kapcsolatokat szerezzen, „megközelíthetetlen” nagy emberekkel találkozzon, beszélgessen, együtt kóstoljon. Nos, tavaly kivittem pár boromat, hogy versenyen kívül, de néhány nagy tudású elismert szakember elé tegyem, és kóstolási jegyzetet kérjek. Nagy örömömre a rengeteg munkájuk ellenére a feladattól nem zárkóztak el, és átvették a palackokat, mondván behűtik, és másnap megkóstolják. Másnap „munka” (közel 80 bor bírálata) után kérdezem Tim Atkin MW-t, hogy sikerült-e megnézni a boraimat, mire sajnálkozva a következő választ adta: nagyon-nagyon sajnálom, de a borok ma reggelre eltűntek a hűtőből. Először komolyan azt hittem, hogy viccel, mert egyébként folyamatosan poénkodik, de ezúttal nem ez történt. A palackok úgy megtetszettek a 9000 különböző bor között az egyébként nem kis számú személyzet valamelyikének, hogy lába kélt… idén két hét múlva, áprilisban újra ott bírálok, természetesen viszem az újabb mintáimat. Talán idén több sikerrel járok, és hamarosan a nagy „megmondóemberek” véleményét is tolmácsolhatom…

[ifj. Kamocsay Ákos – alias ezerjo]