A kedd ismét rossz csillagzat alatt indult. Hajnalban a fejreesett gyermek szülei elindultak haza (szerencsére a kislánynak nem esett komolyabb baja, de ki tudna nyaralni, miközben óvodás gyermeke kórházban fekszik). Délelőttre a híres vaison-la-romaine-i piacot és a Domaine l’Oratoire St-Martint ütemeztük be. A piac jellemzően olyan műsorszám volt, amely rétegigényre épült (a feleségemére), és egyáltalán nem vettem volna zokon, ha mások az erőltetett menet helyett a jóleső reggeli lustálkodást választják. Ám előző este mindenki hűségesküt tett, megacélozta magát (és oldalbordáját), és reggel nyolckor teljes létszámban keltünk át a Dentelles de Montmirail-on.

Vaison-la-Romaine egy galloromán eredetű kisváros festői fekvéssel, hatezer lakossal, tapintható múlttal, ínycsiklandó jelennel és jelentős piaccal. Kedd a piacnap, és ahogyan ez a forgás tényéből kikövetkeztethető lett volna, legalább felerészben vándorcirkusz és kirakodóvásár. Mi a meredek hegyoldalra épült városka alvégéről indultunk, és először a legkevésbé vonzó szakaszon kellett átverekednünk magunkat: ázsiai pólóárusok, afrikai faragványok, varázserejű ásványok és alsópolcos pipere. Mire eljutottunk az első nagyobb elágazásig, a társaságon kiütközött az alvásdeficit: a tessék-lássék érdeklődés fásultságba csapott át, és mivel eszem ágában sem volt a könyörtelen őrmester szerepét eljátszani, a közhangulatnak engedve én is leültem kávézni. Pont azon a ponton, ahol a valódi izgalmak következtek. De ezt csak a feleségem elbeszéléséből tudom. A póló- és kacatárusok, illetve a helyi péksüteményesek után mesés tengeri ételek, szalámi, sajt, fűszer és olivabogyó árusok, hentesek, következtek – ezeknek én még az illatát sem éreztem. Helyette egy kilátástalan és teljesen értelmetlen koncepcionális vitába keveredtem, amilyenre csak az agyukból élő férfiak képesek.

Háromnegyed tíz körül mi három legelszántabb alkoholisták elszöktünk, hogy míg a többiek fölfedezik az óvárost, mi a cairanne-i Domaine l’Oratoire St. Martinnél kóstoljunk és vásároljunk. A borászat borait már ismertük korábbról, a szortiment tetején hétpróbás óriásölők ülnek (a 15 eurós Haut Coustias 2007 94 pont Parkernél). Sajnos tartoztunk az ördögnek egy úttal. Az már a mailváltásunk idején kiderült, hogy pincelátogatásra nincsenek berendezkedve, de azt írták, hogy a kóstolóhelyiségben szívesen látnak. Nos, ez valóban így volt, csakhogy a „kóstolóhelyiség” egy szűk előszoba, ahol még egy szék sem férne el a vendégeknek, és az évnek ebben a szakaszában a teljes szortiment három borra rúgott: egy vörös 2008-ból, egy másik 2009-ből és egy édes fehér (bár alaposan felkészültem, egyiknek sem hallottam korábban a nevét). A két vöröset kötelességtudóan megkóstoltuk, de mi itt nem "tisztességes helytállásra", meg "fiatal, de ígéretesre" készültünk, hanem pofaszakadásra és csomagtartótöltésre. 10 perc után üres kézzel, leforrázva kullogtunk el. Magasabb szempontból persze a minőség és a becsületes munka diadala, hogy ez a rokonszenves borászat a periférikus Cairanne-ból ennyire népszerű, de a mi borgőzös perspektívánkból fájt, hogy az ostor a mi hátunkon csattant.

Időnk még bőven maradt, ezért visszafelé betértünk a szakirodalomban szintén gyakran emlegetett Domaine Alaryhoz. Egy törékeny, 17 év körüli leányka fogadott bennünket 13 év körüli testvérével. A kóstolóterem hangulatos, viszonylag tágas, és minden segítséget megad annak, aki vásárolni szeretne (a kapható borok listája egyértelmű ármegjelöléssel, több helyütt kifüggesztve, a pulton szórólapként kinyomtatva, egy másik pulton a borokról írott nemzetközi kritikák). Kissé bizarr élmény egy angolul csak nagy nehézségek árán beszélő elfogódott bakfissal borokról beszélgetni, de a kölcsönös jóindulat és igyekezet csodákra képes. Az egész kapható szortimentet végigkóstoltuk, és az volt a benyomásunk, hogy ez valóban egy remek birtok lehet, ám a mágikus 2007-es évjáratot innen is kisöpörték, azaz a sorsüldözött 2008-asokból és a frissen palackozott 2009-esekből kellett jósolnunk. Végül az öregtőkés 2008-as Font D’Estevanas-ból vettünk két palackkal (8-10 euro, nem emlékszem pontosan). Az egyik palackot még aznap este beáldoztuk, és nekem valahogy a szívemhez nőtt ez a bor - tényleg ilyen lehet az, amikor a természet keresztbetesz a borásznak, de a munka, a jó fekvés, az öreg tőkék és az ördög tudja még mi kihúzzák a csávából. A szokásosnál gyaníthatóan vékonyabb, de csupa zamat, jól csúszik és tiszta. (A 2007-esről itt lehet bővebb méltatást olvasni.) Ehhez a borászathoz feltétlenül szeretnék még visszatérni.

Vaison-la-Romainben a Bistro du’O-ban ebédeltünk, amit a piacnapon lezárt főutca kiesése miatt valóságos vesszőfutás volt megközelíteni. A Bistro du’O a környék legismertebb éttermét (Grand Pre) vezető Raoul Reichrath és a környék egyik meghatározó borászatát (Domaine Santa Duc) vezető Yves Gras közös vállalkozása. Az ebédmenü 19 euró, én különutasként libamájat kértem füstölt angolnával, mangó chutneyval, hagymalekvárral és szezámolajas salátával 15 euróért, és ez egyszer a bátoré volt a szerencse, mert a nyaralásunk egyik legizgalmasabb és legfinomabb kompozícióját kaptam. A többség ebédmenüt kért, és senki nem volt elégedetlen. Aki ezen a környéken jár, nyugodt szívvel térjen be, jól fog lakni és nem húzzák le. (Nem mellesleg már a kézmosásnál úgy éreztük, hogy érdemes volt ideutazni. Az esztétikusan, ám funkciótlanul világító kütyücsodák iránt én utoljára a nyolcvanas évek elején rajongtam, elsősorban az akkor fénykorát élő Bang & Olufsennek köszönhetően. De ez a csap tényleg kicsapta a biztosítékot, szappanozás közben vigyorogtam, mint egy ötéves gyerek a kivilágított karácsonyfa előtt.)

Mivel az autónkkal tilosban parkoltunk, az utolsó falatok eltűntetése után kiszámoltuk a ránk eső költséget, letétbe helyeztük, és sietve távoztunk. Szerencsére az autónkat a helyén találtuk, és mikuláscsomag sem várt. Előre örültünk, hogy lesz esély egy rövid sziesztára a Saint-Comes-látogatás előtt. Sajnos csak félúton jutott eszünkbe, hogy az apartmanunk egyetlen kulcsa nem nálunk van. Így minden fürgeségünk okafogyottá vált, a sziesztából tehetetlen toporgás, majd könyörtelen hólyagfeszülés lett, és ahogyan az ilyenkor  lenni szokott, lakótársaink messze lemaradva, utolsóként érkeztek vissza. (Nem bírom megállni, hogy ne linkeljem be ezt a megrázó képsort 2007-ből - a híd ugyanaz, mint ami a poszt második képén látható.)

(folytköv)