Ideiglenes lakhelyünk legizmosabb apellációja Gigondas, és ennek szupersztárja Louis Barroul, a Saint Cosme (ejtsd: szánkóm) tulajdonosa és borásza. Az utóbbi években Robert Parker egyik kiemelt kedvence, és e kegy konvertibilis bizonyítékaként behúzott tőle egy 100 pontos tökéletest (Hominis Fides – eszményi védőital a Kötcsei Piknikhez). Mint a hajtás után látható videóból kiolvasható, Louis jófej srác, és én a jófejség újabb jelének vettem, hogy pincelátogatási kérelmemre a válaszát informális „hello”-val indította, majd formális figyelmeztetéssel folytatta: aznap este még dolga van, ha késünk, a látogatásunkat töröltnek veszi. Ez az én emberem, gondoltam magamban.

Mondanom sem kell, hogy amikor kedd délután ütött a kismutató, a kóstolócsapat nem sorakozott föl az alakulótéren, értelemszerűen késve indultunk, értelemszerűen benézett az arcvesztés az ablakon, és amikor az első faluban leszakadt a konvoj második fele, beleállt az ideg a gyomromba, fölmondta a szolgálatot a hónaljdezodor. Mint kiderült kenyeret álltak meg venni. Nem tehettem mást, mint fohászkodtam, hogy a boulangerie-ben a mutogatósdi és az aprókeresés flottul menjen. Szerencsére a kenyerek gyorsan beszálltak, és két perccel később már újra robogtunk volna, ha egy tanácstalan német turista nem negyvennel cammog előttünk. A Johnson-Robinson boratlasszal a térdemen navigáltam, és fogalmam sem volt, hogy az egyujjnyi kanyargós milyen váltószámmal konvertálódik percre. Végül bő öt perccel a megbeszélt idő előtt érkeztünk a helyszínre. Nagy kő le. Aztán búvárszivattyú fel. Mert letelt az öt perc, de bakancsos Louis késlekedett. Eltelt kétszer öt, aztán bementem az ötször ötös kóstolóhelyiségbe, és jeleztem az ügyeletes hölgynek, hogy Monsieur Barroullal van appointmentünk; ő azt mondta, hogy telefonon fölhívja, aztán közölte, hogy Monsieur Barroul kint van a szőlőben, de csipkedi magát. Negyedórával később újra fölhívta, és sajnálkozva közölte, hogy jófej Louis sajnos most nem tud jönni, de utasította az egyik borászt, a derék Manuelt, és ő majd megmutatja a pincét.

Jobb híján elkezdtük fölgöngyölíteni a pultra kirakott választékot. Nem feltétlenül ez volt az a lelkiállapot, amiben a borokat elfogulatlanul, sub specie aeternitatis láthatom, de mit lehetett tenni. Mivel a Saint-Cosme negociant-ként is dolgozik, és szinte minden környező borvidékről palackoz bort (Cote-Rotie-ig bezárólag), egy évjáratban lehet vagy 20 különféle boruk. Mi három évjáratból kóstoltunk 7-8 bort, és ezek között talán két olyan akadt, amely saját szőlőből készült, azok is a kimondottan olcsó kategóriából (a sajátok Chateau Saint Cosme néven futnak), vagyis a legendás csúcsoknak a közelébe sem fértünk (Valbelle, le Claux, le Poste, a Hominis Fides-ről nem is beszélve). Nem ittunk rosszat (bár a sajtóban sokat emlegetett solera-rendszerű Little James veszélyesen közel sodródott), de olyat sem, amitől belobbant volna az agyalapi mirigyünk. Az olcsóbb borokból vásároltunk, most már tudom, hogy nem eleget. Félhatkor előkerült a rokonszenves, spanyol hippinek látszó Manuel, és én udvariasan megköszöntem neki, hogy idefáradt, de mi már kóstoltunk, tanultunk, egy perc és fizetünk, pakolunk, távozunk, hordót már nem nézünk. Így zárult az egyik leginkább várt, és általam oly sokszor, oly büszkén beharangozott nagy találkozás jófej Louis-val és legendás boraival. (Csak este esett le a tantusz, hogy míg mi a kóstolóhelyiségben tipródtunk, Dél-Afrika ütötte a franciákat, és tette végül repülőre. Isten nem ver bottal.) Visszafelé beugrottunk a gigondasi szövetkezeti borkereskedésbe, hogy az első esténk nagy felfedezettjével, 2007-es Raspail-Ayokkal töltekezzünk fel.

Ezen az estén mindent mindennel kóstoltunk, és a nagy rendetlenség segített rendet tenni a fejekben. Az előző estéről maradt három megkezdett palack: Clos du Caillou Bouquet des Garrigues Rouge 2007 (magnum), Clos du Caillou Les Safres CdP 2007, Font de Michelle CdP 2007, ehhez jött még öt frissen bontott: Clos du Caillou Bouquet des Garrigues Blanc 2008, Domaine Alary Font D’Estevanas 2008, Raspail-Ay Gigondas 2007, Chateau Juvenal 2005 (szállásadónk Carignan és Grenache-domináns bora), Gere Kopár 2004 és Takler Cabernet Franc 2007 (ebben egyáltalán nem vagyok biztos, az én májamból erre már nem futotta).

Néhány fontosabb random észrevétel: a dél-rhone fehérek ezerrel jönnek föl, karakteresek, finomak, érettek (l. barna tasak); a már említett Domaine Alary Font D’Estevanas 2008 a maga viszonylagos vékonyságával is tömörebb szerkezetű volt, mint a 2004-es Kopár (valószínűleg a legtöbb bordeaux-i bordói is szenvedett volna ebben az összehasonlításban, de tény, hogy 2004 nem a Kopár nagy éve: hordóhangsúlyos, rendezetlen, savanyú); a grenache-domináns Clos du Caillou Les Safres másfél decije ellustult másnapra, a Font de Michelle három decije ellenben kivirult (a virgonc savak, az audozás és a másnap kihozta belőle a géniuszt, klasszikus, elegáns, élénk és sokszínű); a Clos du Caillou Bouquet des Garrigues alig marad el egy átlagos CdP-tól, finom, de nem közönséges, hibátlan szerkezettel, gatyalengetően jó vétel 9,50-ért (vagy 19-ért a magnum); Gigondas császára, a Raspail-Ay egy osztállyal lejjebb játszik a CdP-oknál, sem komplexitásban, sem kifinomultságban nem érhet fel hozzájuk, ami elsősorban azért érdekes, mert a Decanter (18,88 pont) vagy Parker (92 pont) minimum egy szintre helyezi mondjuk a Mont Olivet-vel (ez valószínűleg a pontozás be nem vallott kontextusfüggőségét bizonyítja, CdP-ok között mást jelent a 92 pont, mint a cotes du rhone-ligában); végül a ház bora is leszkanderozta a 2004-es Kopárt.

(folytköv)