Péntek estig megtörtént minden, ami józan ésszel elvárható, ráadásként pedig ott voltak a kis botlások, hogy a képzeletnek legyen mit anekdotává fújnia. Egy seggel nem mertünk ezerhatszáz kilométert lenyomni, így ha töredékben is, de várt még ránk egy nyaralásnap Piemontban. Különösebb terveket nem szőttünk, olívaolajat és gran padanót akartunk vásárolni és raktározni a hosszú őszre, prosciuttót és pecorinót majszolni pomodoróval, és talán még belenyalni egy-két barolóba Barolóban. Ez a nem sok/nem kevés összejött.

István barátom jó előre a lelkünkre kötötte, hogy ha eljutunk Barolóba, akkor ne hagyjuk ki a Borgogno bemutatótermét, egyrészt kóstolhatunk éltesebb évjáratokat, másrészt az épület tetejéről gyönyörű panoráma nyílik a vidékre. Nos, eljutottunk Barolóba, és bár a Borgogno nem szerepelt az eszembe vésett top 12-ben annyira praktikus és higiénikus volt a velőforraló hőségben kopogtatás nélkül beszédülni a Borgognóhoz, hogy föl sem merült a szabad választás igénye (képgaléria). Azt hittem, ingyen van, de tévedtem - a 2004-esből egy deciliter 5 euro volt, ami nem olyan sok, de mégiscsak öt euróval több, mint amire számítottam (és fél palack cotes-du-rhone ára). Életem párjával gyorsan megalkodtunk, hogy elfelezzük azt a decit, hűsölünk és mélázunk egy jó negyedórát, aztán visszatérünk a bázisra, hogy pihenten vághassunk a másnapi 900 kilométernek.

Egyedül voltunk a bemutatóteremben, pontosabban mi és az a harmincöt körüli szemüveges, pocakos és esetlen hölgy, aki előzékenyen kiöblítette a méretes poharainkat, aztán borral is átmosta, majd miután kettémérte a decit, tűrhető angolsággal mesélt nekünk a vidékről, a borról, a Borgognóról. Én nem igazán igényeltem a társalgást, boldogan eldarvadoztam volna a pohár fölött, de így is jó volt. Amikor vendéglátónk látta, hogy nem vagyunk teljesen fogalmatlanok, az udvariasság finoman átbillent baráti érdeklődésbe, és amíg nem érzékelte, hogy szeretnénk a borra koncentrálni, beszélgettünk. A barolo szép volt, persze fiatal, és kissé még harapós, de a hordó érezhető jegyei mellett is tiszta és túlzásoktól mentes. Az utazástól fáradtan, a nagy forróságtól fejbe kólintva féldeci sem kevés, ahhoz mindenesetre bőven elég, hogy lecsitítsa a sajtkukacot, és mint a dohányosok, akik végre rágyújthatnak, ültünk elégedetten és éreztük, hogy kiáll belőlünk a feszültség és elszáll a feszélyezettség. Még őrizgettünk valamennyit a poharunkban, hiszen ez volt a jogcím, hogy maradhassunk, amikor a feleségem fölvetette, hogy kérjünk kétszer féldecit a kétszer drágább 99-esből. Miért is ne? (Egy deci Borgogno egy palack jó cotes-du-rhone áráért.) A hölgy elmosott, aztán borral öblített két újabb poharat, és azt mondta, hogy kóstoljuk meg a 98-ast is, az a ház ajándéka lesz. Szégyellem kissé, de felcsillant a szemem. A feszültség utolsó kis rugója is elpattant, fölültem Aladin varázsszőnyegére, egy házimoziban éreztem magam, ahol újraélhetem a gyerekkori viháncolást, és élnek, akik meghaltak, és fiatalok, akik élnek. A '99-es pazar volt, magas és csiszolt, egy dongányi fa ugyan még érződött, de csak mint kellemes fűszer, a tannin finoman harapdált, de nem szárított és főleg nem mart. A '98-asban már nyugalom honolt, nehéz lett volna eldönteni, hogy ez az indiánnyár dereka vagy utolsó pillanata, de érződött, hogy innen már nem lesz másodvirágzás. Avar, bőr, vargánya, szárított virágok az illatban, díszes, de a széleken már felfeslő korty.

1998 Barolo egyik nagy elfeledett, aztán újrafölfedezett évjárata. A premier idején nem verte ki a biztosítékot, és utána is csendben, a két nagy szomszéd árnyékában múltak el fölötte az évek, mígnem 2008-ban, a tízéves jubileum alkalmával fölfedezték az erre hivatottak, hogy ez a túlzásoktól mentes, "klasszikus" évjárat klasszikussá érett, és azóta sorra íródnak hozzá az ódák. A legmélyebb hatást rám is egy '98-as barolo tette, Paolo Scavino Bric del Fiasc-ja. És a bortáros nénivel elkezdtünk beszélgetni '98 nagyságáról és a '99-es erejéről, és kiderült, hogy neki '98 a kedvenc évjárata, és szerinte ehhez fogható már nem is igazán lesz a Borgognónál, mert ez volt az az évjárat, amikor utoljára használtak cementkádakat, aztán a hatékonyság koracélba borította a pincét. Ebben a beszélgetésben már én is tiszta szívvel részt vettem, de azt nem árultam el, hogy konkrétan ez a '98-as már erősen őszies hangulatú, és minden cementkád-rajongásom ellenére sem tudtam hová tenni, hogy egy év különbség szüretben miként hathat egy évtizednek életerőben.

Amikor elmondtunk mindent, ami ebben a helyzetben elmondható volt, és egy pillanatnyi csend állt be, ránk nézett, és azt mondta: "Olyan boldog vagyok, ez a legjobb állás a világon". Ez a mondat annyira váratlanul ért, és a maga érzelgősségében annyira őszinte volt, hogy a mai napig visszhangzik bennem. Mert igen, el tudom képzelni, hogy jó lehet ott dolgozni, és jó lehet borokkal és emberekkel dolgozni, jó borokkal és a jó bort szerető emberekkel, de soha ehhez foghatót nem hallottam még, és kétlem, hogy itthon valaha is fogok. Miután fölállt az asztaltól - nem emlékszem, mit reagálhattunk a mosolygáson kívül -, a feleségemmel próbáltuk megemészteni, hogy mit mondott, és miért mondta nekünk. Talán része lehet a magyarázatnak, hogy amit én kövérségnek gondoltam, az valójában öt-hathónapos terhesség volt a feleségem szerint. Még ücsörögtünk néhány percig, aztán mentünk a kasszához fizetni. De nem kellett fizetni. A két tizenéves barolo a cég boldog alkalmazottjának ajándéka volt. Elköszöntünk, az üveglifttel fölmentünk az épület tetejére, és elnéztünk Morráig meg vissza.

Ez volt a mi utazásunk hiteles története, köszönöm a figyelmet.

A sorozat elején föltettem tíz kérdést, és azt ígértem, hogy válaszoluk rájuk:

Utazzon-e Dél-Róniába a magyar borturista? Nagyon igen. Ilyen kedvező áron ennyire szerethető és nemes borokat aligha találhat bárhol másutt.
Lehet-e egy nap alatt? Éppenséggel lehet, főleg, ha van mód váltásban vezetni. De azért jobb megállni egy vagy két éjszakára Piemontban.
Érdemes utat megszakítani Piemontban? Nagy okosság. Szép is, jó is, és a műveltséget is gyarapítja.
Hány évesen kezd egy tőke érdekes borokat adni? Luca Roagna szerint 50 évesen, és az egész utazásunk a gerontofília igazát bizonyította. Lehetetlen volt nem bevonni a chateauneufök varázsának magyarázatába a 100 év körüli tőkéket.
Hasonlít-e a nebbiolo a pinot noirra? Hát, nem igazán. De a cabernet sauvignonra sem.
Misztrál csak télen van? Sajnos nem. Jobb, ha előre számolunk vele. 
Lehet-e olcsón jól lakni Franciaországban? Igen. Én egy címet találtam, amit jó szívvel tudok ajánlani, de nyilván akad még bőven. Itt érdemes kutakodni: Provence-hideaways.
A világ legfinomabb vörösei Dél-Róniában készülnek? Nekem, most, úgy tűnik, hogy igen. De Languedoc sem rossz (erről később).
2007 minden idők egyik legnagyobb chateauneuf évjárata? Alighanem. Robert Parker vágja chateauneuföt, és a saját gyakorlatunkban semmi nem cáfolta, ellenben minden alátámasztotta az igazát.
Robert Parker tényleg egy seggfej? Biztosan nem. Az ő ajánlásai és kóstolási jegyzetei jelentették a legnagyobb segítséget.
Lehet-e bejelentkezés nélkül kóstolni? Minden ellenkező híresztelés dacára igen, nagyon sok helyen. A legtöbb borászatnak van honlapja, amiről kiderül, hogy mi a vendégfogadás, illetve a kóstolás rendje. Chateauneuf közelében 500 méterenként van legalább három kóstoltatásra berendezkedett borászat, Chateauneufben pedig 100 méterenként.
Hajlandók-e a franciák megszólalni angolul? Igen. Nem biztos, hogy jól beszélnek, de igyekeznek.
Az olaszok kedvesek? Az olasz a legbarátságosabb nép, amelyet ismerek. (Radován azt mondja, hogy a vietnámiak még barátságosabbak, de velük még nem találkoztam.)