Matt Kramer legújabb cikkében arról ír, hogy a röhögés kerülgette, amikor egy fiatal blogger az idősebb borírókat arra szólította föl, hogy vonuljanak vissza, hiszen tudományosan megalapozott tény, hogy az érzékeink, beleértve a szaglást és az ízlelést az életkor haladtával tompulnak. Azaz sarkítva: az öregek a szó szoros értelmében nem tudják, miről beszélnek. Kramer szerint a felszólítás azon az elhibázott premisszán alapul, miszerint a borbíráló, boríró, borblogger legfontosabb erénye érzékszerveinek élessége. E közkeletű tévhit kialakulásában Kramer szerint a borírók is vétkesek, mivel kóstolási jegyzeteket készítenek, és ezekben a kóstolási jegyzetekben az olvasók nyomásának engedve illat- és ízjegyeket sorolnak föl. A cikk végére érve én inkább a számat tátottam, mint röhögtem: nem is olyan régen a pontozás volt össztűz alatt, most meg a kóstolási jegyzeteket kellene kiönteni a fürdővizzel?

A borbírálat alapjainak vizsgálata visszatérő téma Kramernél (ebben a számomra is rokonszenves és tanulságos írásában a mostani cikke néhány mondata szinte szóról szóra ismétlődik). Megpróbálom összefoglalni a bő lére eresztett esszé lényegének lényegét. Kramer tehát azt mondja, hogy az említett tévhitért – madarat tolláról, borbírálót szájáról – közvetve a borírókat terheli a felelősség, mert kóstolási jegyzeteiket illat- és ízjegyek felsorolásával zsúfolják tele. Teszik ezt azért, mert az olvasók, érthető módon, nem érnék be annyival, hogy „ez a burgundi igazán remek”, hanem tudni szeretnék, vagy legalább elképzelni, hogy milyen íze van a bornak. A hosszú, szőrszálhasogató felsorolások azonban azt a benyomást keltik, mintha e finom illat- és ízárnyalatok érzékelése volna a lényeg. Öreg hiba, mondja Kramer. „Ami valóban számít, az nem az a képesség, hogy sebészi pontossággal alkotóelemeire szabdaljuk a bort. Ez csak labormunka. Az a fontos, hogy értékelni tudjad azt, amit kóstolsz, és mit sem számít, hogy vajon érzékeltél-e egy árnyalatnyi vagy villanásnyi bételpálmavirágot.”

A cikk e megállapítás után egy hosszú és számomra kevéssé meggyőző mellékvonalra vált át, ami valahogy az ötvenes években beindult élelmiszeripari tömegtermelés megbízható ízreprodukció igényét és a hozzákapcsolódó laborhátteret köti be az érvelésbe. Akit nagyon izgat, fejtse föl magának. Az érvelésből két megállapítást idézek, hogy a konklúzió ne lógjon teljesen a levegőben: „E tudósok szemében az emberi érzékelés változatossága és szubjektivitása szálka volt, mert kizárta a tudományos bizonyosságot és a statisztikai megbízhatóságot”; „A bortudósok a borkóstolás teljes szótárát le akarták váltani, hogy megszabaduljanak az olyan pontatlan terminusoktól, mint a finesz és a nüansz, amelyek minthogy laboratóriumban vagy duplavak kóstolásokban nem bizonyíthatóak, érvénytelennek minősülnek”.

És akkor Kramer konklúziója: „Ennek az erőfeszítésnek természetesen ismerik a végeredményét. Egyrészt segített tisztább, technológiailag egészségesebb borokat létrehozni. Másrészt a képzelet, sőt a becsvágy meddőségéhez vezetett. Az eszményi bor az lett, ami hibamentes. Hiszen ez olyan valami, ami bizonyítható – és megismételhető. Ezért van az, hogy ma az emberek egy bizonyos csoportja – mint például a fiatal és becsvágyó borírók, akik mások pozícióira ácsingóznak – a kóstolási képesség élességét tekinti a legfontosabbnak.”  E konklúzióra következik aztán a cáfolat. Az életkor előrehaladtával tompuló érzékeknél sokkal fontosabb, hogy nő a tapasztalat, és ez az igazi alapja a borértékelésnek: „… a kor – másként, a tapasztalat – meghatározó a valóban fontos borkóstolás szempontjából. És az ilyen borkóstolás lényege az értékelés, és nem az ízlelés élessége. Ha másként volna, akkor a nagy karmestereket nyugdíjba kellene küldeni 50 éves koruk után. Hiszen megromlott a hallásuk, nemdebár? És Mozart és Beethoven mi más, mint egy rakás hang? Én most a következő kérdést teszem föl olvasóimnak: Ön jobban kóstol most, mint korábban? Vagy a kor valóban eltompította az érzékelését? Eljött-e az idő Önnek (és nekem), hogy odébb álljunk, és hagyjuk, hogy az olfaktorikus képességeik teljében lévő fiatalok döntsék el, hogy mi a jó, az értékes és a szép a borban?"  

A cikk ezzel a költői kérdéssel ér véget. (Nagy nehezen sikerült az írást kiváltó posztot előbányásznom (Kramer nem linkelte be – lelke rajta), és kiderült, hogy az alapvetően másról szól: a szerző James Laube-ről, a Wine Spectator kaliforniai referenséről húzza le a keresztvizet, és azonnali hatállyal rendelkezési állományba helyezését javasolja.)

Kedvelem Kramer írásait, de most túl sok gikszert találtam az érvelésben ahhoz, hogy hallgassak. Szerintem a karmester analógia elhibázott, én nem látok párhuzamot a borkóstoló vagy kritikus és a karmester helyzete között. A borkritika szempontjából inkább ezt a gondolatmenetet tudom relevánsnak tekinteni (ettől persze nem lesz mélyértelmű): Írhat-e kritikát egy koncertről egy süket? Nem. Írhat-e kritikát egy koncertről olyan valaki, akinek nincs abszolút hallása? Igen. Jobb kritikát ír-e az, akinek abszolút hallása van, mint akinek nincs? Nem feltétlenül. 

Egy percig nem vitatkoznék azzal a megállapítással, hogy minél mélyebb a tapasztalat, minél szélesebb az összehasonlítási alap, annál jobb eséllyel képes egy boríró megfelelő értékelést adni. De óvnék attól, hogy az érzékelés élességét lényegtelen apróságnak állítsuk be. Amikor forró levessel szétégetem a számat, amikor nátha miatt alig kapok levegőt, amikor erős paprikát ettem, vagy egyszerűen csak dohányzik a közelemben valaki, akkor nem gondolom magamról, hogy kóstolásra alkalmas állapotban, helyzetben volnék. Ugyanez igaz arra az esetre, amikor fáradt és tompa vagyok. Azaz a saját példámból tudom, hogy létezik jobb és rosszabb "kóstolási forma", és ezt a világért sem kezelném másodrendű kérdésként.

A kóstolás esetében a tapasztalat, az ízlés, az ész csak azon tud dolgozni, arról tud véleményt formálni, amit az érzékek a rendelkezésére bocsátanak. Nekem gyakran támad az a benyomásom borértékeléseket olvasva, hogy ez a sorrend megfordult, az érzékek nem szállítottak információt, vagy azt figyelmen kívül hagyták, „a tapasztalat, az ízlés, az ész” labda nélkül lejátsszották a meccset. És ettől ordítani tudnék. (Ezért is esik nehezemre a vaktesztről teljesen lemondani, és ezért kezelek gyanúval mindenkit, aki a vaktesztet teljesen kizárja a saját gyakorlatából.)

Számomra az a jó borleírás, amely kedvet hoz az adott bor megkóstolásához (vagy fordítva: amelyik elrettent tőle). Én nem tudok mit kezdeni egy szabvány kóstolási jegyzettel, hogy aszongya: sötét rubin mag, lilás perem, pörkölési aromák és feketebogyós gyümölcsök, széles szerkezet, szárító tannin, hosszú lecsengés, 86 pont. Ez ezer borra illik, kedvet nem hoz, nem vesz el – ami azt illeti, számomra nem több, mint a tanácstalanság, a közömbösség, a felületesség vagy a lustaság árulkodó jele. Azt hiszem, az teljesen nyilvánvaló, hogy önmagában a pontszám nem áll meg. De nekem önmagában a leírás is kevés (elvileg elképzelhető volna, hogy valaki minden fontos és kevésbé fontos részletre kiterjedő leírást és értékelést adjon egy borról, ám ilyennel ritkán (soha?) nem találkozunk). A kettő kiegészíti egymást: a pontszám a minőséget (legalábbis a tetszés mértékét), a leírás a bor jellegét adja meg, és utal a tetszés vagy nem-tetszés okaira. A bor érzéki és intellektuális élmény (és ebből a második az opcionális) - talán a leírás és a pontozás kettőse is valamiképpen ezt tükrözi.

Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy amikor egy potenciális élményforrással találkozom, akkor megkeressem azokat a szavakat, amelyekkel meg tudok másokat győzni arról, hogy okkal vagyok izgatott, és rábírjam őket arra, hogy belekóstoljanak a jóba. Ehhez pedig kell a málna (is).