A kissé félrevezető cím ellenére most nem egy Herbert Reinecker padlásán talált kiadatlan családregény kéziratáról lesz szó, hanem. A Loibner Berg Wachau legnagyobb összefüggő dűlője: nagyon meredek, déli fekvésű, így az onnan származó borok egyszerre intenzíven gyümölcsösek és minerálisak. Úgy látom, az első vonalbéli borászok közül Franz Xaver Pichler és Emmerich Knoll szokott errefelé kapálgatni rizlinget és persze zöldveletelinit, sorra is kerülnek majd mindketten hiánytalanul. Az első részben egy FXP GV - csak így katonásan röviden szólva.

Csillogó tükrös zöldessárga színű, nyitás után hamar eltűnik a rengeteg apró buborék. Mozgása olajos, vastag gyűrűjével tapad rendesen a pohár falára. Illata intenzív, kezdetben szinte csak szigorúan minerális, mást alig lehet kiszippantani belőle. Mégis már ekkor is árad belőle egyfajta melegség, nem az a hűvös, kopár sziklaszirt csupán. Ahogy szellőzik a langyos kövek mögül előbukkan egy téli gyümölcskosár: érett grépfrúttal, zöldes banánnal és friss mandarinnal. Az illat harmadik rétegét egy kis kréta és borsos, picit szúrós fűszeresség alkotják. Nem egyértelműen behízelgő, inkább izgalmasan sokrétű.

Szájban is megkapjuk, amit az illat ígért: egyszerre sós-ásványos mégis meleg karakterű, édesen gyümölcsös, ám nem éppen populárisan finom bor. Nagyon gazdag, mégis van benne valami tartózkodó visszafogottság. Szerkezete lenyűgözően nagyvonalú: egyszerre krémes és vastag, ugyanakkor elegáns a korty: savai belesimulnak az összképbe, külön nem játszanak, amitől még kerekebb, harmonikusabb az összhatás. Viszont az igazán nagy durranáshoz talán épp ez hiányzik belőle, hogy savai egy fokkal játékosabbak, színesebbek legyenek, persze azt nem szabad felednünk, hogy veltelinivel és nem rizlinggel van most dolgunk. Nem először találkozom azzal – most már egyáltalán nem lepődöm meg rajta, még ilyen nagyobb testű bornál sem – hogy egy kis szénsav is segíti a magasság, a megfelelő ív megtartását. Mondanom sem kell persze, hogy ez is pont annyi és pont olyan, hogy pont osan beleillik a képbe. Ahogy nem éppen alacsony, tizenhárom és feles alkoholja is: egyáltalán nem tűnik soknak, belesimul a testbe, mint minden más. Utóíze hosszú, szép fokozatosan halkuló, fűszeresen pikáns. Gazdag, rétegzett, elegáns és nagyon jó inni. A 7 pont inkább már kevés, a 8 pont talán nem is sok neki.

Az első fotót a pince honlapjáról vettem.