Ne tessék megijedni az alcímtől, nem hatolunk az intim szférába, szigorúan maradunk a bornál. Arról van szó csupán, hogy néhány fogalom ellentmondást nem tűrően rátelepszik a borvilágra, követésük nélkül akárki boristentagadó eretnekké, de minimum sült bolonddá válik, nekem mégsem sikerül megbarátkoznom velük. Nyilvános kóstolókra, pláne tanfolyamokra egyre kevesebbet járok, borról, ha tehetem, egyre kevesebbet beszélek. Idegenül mozgok ebben a magabiztos világban, úgy érzem, csak én tévedek el rendszeresen a boros terminológia szilárdan kijelölt útjain – labirintusba zár a sok kitaposott ösvény. Hosszú ideig hallgattam, nem vitatkoztam, nem vetettem ellen; ha valamit mindenki ért és mindenki helyesel, hát nyilván én vagyok a hülye. Most sem vitatkozom. Vallok. Többek között a vakkóstolással, a talajízzel, a bor-étel párosítással, a harmóniával kapcsolatos kételyeimről. És ez itt, egy borblogon, bizony felér egy coming outtal.
Confessio I – nem hiszek az aranyszájakban, nem hiszek az egyensúlyban.

De mi köze ehhez az X-Faktornak? Mindenekelőtt be kell ismernem töredelmesen, legtöbbször követem a nagy tehetségkutató műsorokat, szeretem látni, ahogyan ezreket babonáz meg egy vidéki asszony, aki addig legfeljebb a macskájának dalolászott, vagy egy mezítlábas ápolónő, és igyekszem túlélni a manírokat kritizáló manírmeghajtású zsűriket, a butítást és a műanyagot. Idén két benyomásomról, tapasztalatomról is azonnal a borokra, a borokról való gondolkodásunkra asszociáltam.

Először arról, hogy szépen lassan kezd a tököm tele lenni a „második versé vége felé kicsit hamis voltál, a refrénben meg szoríts alá jobban, akkor tisztán kijön az a fisz a három violinkulccsal” típusú véleményekkel, úgy a különböző zsűriktől, mint az interneten és úgy általában a világban ilyentájt elszaporodó abszolút hallású kis zenetudósoktól. Nemcsak azért, mert nem hiszek abban, hogy ez igazán fontos, de azért is, mert én nem hallom. Botfülem van. A zenét élvezem, de az érzékelésem – ahogyan a legtöbbeknek – nem tökéletes, megvannak a korlátai.

Azt hiszem, valahogy hasonlóan van ez a borral is. Sokakat már egy visszafogott borleírás is kiborít csipkebogyóstul-tanninostul-utóízestül, de ez leginkább a tapasztalat hiányának tudható be. A tapasztalat mellett azonban a bor megítélésének kikerülhetetlen tényezője az érzékelés egyéni élessége és pontossága, az a személyes küszöb, melyet az ingerek megmászni kénytelenek. A borkóstoló archetipikusan szuperérzékeny, géntérképe megegyezik a lakmuszéval, szájában refraktométer, orrára pedig a néhai Mancs is irigykedett állítólag. S valóban: hallani anekdotákat a legnagyobbakról, akik úgy kóstolnak, ahogyan halandó meg nem értheti, akik felpöttyözik pillanatok alatt ismeretlen tájak ismeretlen borait, akik néhány nap alatt akár több (tíz)ezer tételről mondanak biztos ítéletet, akik a borból még a mutyit is kiszagolják. Meg persze írnak és döntenek. A köznép számára érezhetetlen örömökről és tapinthatatlan hibákról, azokról a negyedhangokról, melyeket rajtuk kívül senki sem hall.  Kövezzenek meg, de ha vásárolok, sokkal előbb adok/adnék egy kóstolótársam véleményére, mint egy aranyszájéra, sokkal előbb olvasnám el ugyanarról a borról például Albert gazdát, mint valamelyik európai Master of Wine-t. Attól félek, ami a mikroszkóp alatt a részletek katartikus játéka, az én szemüvegemmel homogén folt csupán; ami a patikamérlegen súlyos anomália, arra az én rozsdás mázsám meg sem rezzen. Régi meggyőződésem már, hogy egy borírónak sokkal fontosabb a tolla, mint a nyelve.

A második tapasztalat sokkal fontosabb, mint az első, de nem teljesen független attól. Mindkét szériában, melyet úgy-ahogy követek, volt egy versenyző, aki sokkal messzebbre jutott, mint ahová hangi adottságai predesztinálnák, és aki az első pillanattól fogva a műsor húzóemberévé vált. A brit X-Factorban Cher Lloyd épp a múlt héten esett ki negyedikként, a magyarban Király L. Norbert már mindenképpen dobogós, pedig mindkettőjüknél sokan énekeltek jobban, tisztábban. A kaposvári tehetségnél konkrétan mindenki. Előadásaikban sokszor felborultak a hangzatok, előtörtek a diszharmóniák, nyilvánvaló hibákat vétettek. És mégis: színük és ízük volt a kezdetektől, árnyalataik; egymaguk betöltötték a színpadot, ahogyan egy jó bor betölti a szájat, egyéniségük mágikus erővel uralkodott a közönségen. Bár az analógia kissé suta, minderről az jutott eszembe, talán mi is túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tökéletességet hajszoló fogalmainknak, talán mégsem az egyensúly és a kicsit sejtelmes hangzású harmónia a legfontosabb egy borban, mint ahogyan oktatják. (folyt. köv.)