A kismillió ismertetést és frappáns összegzést olvasva úgy tűnik, hogy 2009-ben Burgundiában minden egyes szőlőszem beérett. Azokban a dűlőkben is, ahol átlagévekben csak a répacukor segít. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy felhőtlen a boldogság, ám az aranyszájak átlátnak az általános érettségen.

Január 10-től egy héten át Londonban vendégszerepelt Burgundia. Jancis Robinson és kollégái ez alatt 1500 bort kóstoltak meg, és nyilván ők sem jutottak el minden eseményre. JR szerint a fehérek kissé savszegények, relatíve lágyak és teltek, a vörösek nagyon megnyerőek, jelentős alkohollal, jó színnel, de az élettartamukat illetően támadhatnak kételyek. Stephen Brook, a Decanter vezérkosa eleve kétkedve vágott neki a maratonnak: “Ez az évjárat sok örömet fog szerezni az elkövetkező néhány évben, és a csúcsborok szépen fognak érni. Indokolt-e a nagy fölhajtás? Szerintem nem”. Ám miután átszűrt egy hektoliter burgundit magán, kisimultak a ráncai: “A vörösek nagy többsége telt, gazdag és jól strukturált. A fehérekhez hasonlóan az érettség magas szintje miatt az egyes cruk egyedisége a borok jelenlegi állapotában kevésbé domborodik ki, de majd idővel ez is a helyére kerül.”  Egyetértés látszik uralkodni a tekintetben, hogy ez az az évjárat, amikor az olcsóbbak legjobbjai és a csúcsok csúcsai között zárult az olló. 

Miután néhány hónapja elvetettem a Burgundia-szkepszis magvát, kapóra jött, hogy Wojciech Bonkowski részt vett a londoni bemutatón, és készséggel vállalkozott tapasztalatainak összefoglalására, sőt röviden a magamfajta értetlenkedők kifogásaira is kitért. Átadom a szót: 

Januárban egy hetet töltöttem Londonban a 2009-es burgundi évjárat en primeur bemutatósorozatán. Ahogyan bizonyára már sokan hallották, 2009 kiváló évjárat a vörös burgundiak tekintetében, vetekszik az elmúlt néhány évtized legnagyobb évjárataival (2005 és 1999), és talán 1990 és 1989 mögött sem marad el. A minőség egységesen kiváló, és ezek a korai kóstolások megerősítették, hogy 2009 egyetemes siker: a szerény bourgogne rouge-ok szintjén épp úgy, mint a grand cruk magasságában.

Stílus

2009 meleg, napos évjárat volt, kiváló érettséggel mindenütt. Ennek megfelelően a vörösek gyümölcsösek, nyitottak, simulékonyak és behízelgőek. A 2009-esek e korai szakaszban vonzóbbak, mint a 2005-ösök voltak ennyi idősen. Sok közülük annyira finom már most, hogy óhatatlanul fölmerül a kérdés: vajon fognak ezek még a palackban szépülni? A legjobbak esetében efelől nincs kétségem: az áradó gyümölcsösség mögött stabil szerkezet van és mineralitás, így a jó premiereknek és grand cruknek legalább 8–10 éves pályát jósolok. A kóstolások során kimondottan kerestem az érésre alkalmas borokat, és ez az észrevételeimben is tükröződik. 2005-höz képest újabb fontos változás, hogy sok birtokon az azóta eltelt időben finomodott és precízebbé vált a borászati munka. Sok borász a finomabb extrahálás érdekében visszavett vagy teljesen felhagyott a pigeage-zsal. Az új fa aránya évek óta lassú csökkenést mutat, így a 2009-esek összességben kevésbé fásak, mint a 2005-ösek voltak ifjúkorukban. Továbbá ebben az évjáratban teret nyert az egészfürtös erjesztés (szárral együtt) régi-új technológiája, és ez szintén a testesség felől a frissesség felé mozdította a borok stílusát.

Árak

2009 kiváló minősége magas árakban tükröződik, noha egyébként elég nagy volt a termés. Az évjárat körül kezdetektől megnyilvánuló csinnadratta 10-20 százalékkal dobta meg az árakat. A 2009-es bordeaux-iak 2010 elején végbement drasztikus drágulásához viszonyítva, ez nem nagy ugrás, ám a burgundi amúgyis drága játék, így a szerény áremelés sem örömhír. Azt mondtam, hogy drága? Nos meglehet, hogy a nyitóárak néhány év, vagy akár hónapok múltán nevetségesen alacsonynak tűnnek majd. A csúcsburgundiak (és én nem a legeslegfelső kategóriát kóstoltam) kevésbé vannak kitéve a spekuláció árfelhajtó hatásának, mint a blue chip bordóiak, de az ázsiai kereslet nyomása egyre inkább érződik a burgundiak piacán is. 2010-ben a hagyományos Hospices de Beaune aukción jelentős kínai üzletkötések történtek. És ez valószínűleg csak az előörse volt a jüannal fizető gyűjtőknek és fogyasztóknak, akik most kezdik alaposabban föltérképezni a burgundiak világát. Miután a széles körben elérhető új Lafite-évjárat ára egyik napról a másikra az egekbe emelkedett a Sotheby’s októberi hongkongi árverésén, bármi lehetségesnek tűnik a nagyborok piacán. Az én tanácsom tehát az árakat illetően az, hogy tanuljunk meg együttélni velük.

A jelenlegi árak mellett racionális döntésnek tűnik elővételben vásárolni belőlük. A 2009-eshez hasonlóan magasra értékelt évjáratok a piacra kerülés után gyakorlatilag soha nem veszítettek az értékükből.

Alaptalan téveszme, hogy a jó burgundit aranyárban mérik. Egyes vélemények szerint 50 euro alatt nem adnak semmit. Ez súlyos tévedés. Bár kétségtelen, hogy vannak drágább borok, amelyek keveset nyújtanak, igenis lehet okosan válogatni. Én sok olyan bort találtam a 18–25 eurós kategóriában, amely hozza az utánozhatatlan burgundi jelleget: az intenzív gyümölcsösség és a légies elegancia kombinációját, amit sehol másutt a világon nem lehet a pinot noirban megtalálni. Vannak remek pinot-k Alto Adigében, Burgenlandban, Egerben, Oregonban, Central Otagóban és Leydában (közülük nem egy igencsak drága!), de egy olyan évjáratban, mint 2009, azt az érzéki örömöt, amit egy jó Chambolle nyújt, egyetlen más bor sem tudja reprodukálni. Lehetnek kételyeink a burgundiakkal kapcsolatban, és természetesen bírálhatjuk őket, ha erre rászolgálnak, de Burgundiának nincs párja. (folyt. köv.)

[A második képet innen metszettem.]