Ballagásom után kicsit várnom kellett (a nagybetűs élet kisbetűs hétköznapjai, ugye), hogy a fehérek után vörösekkel is tisztelegjek a régi időknek, de a végén csak összejött. Ugyanakkor dilemmáznom kellett egy kissé. Fehérborral kapcsolatban, megvallom, elég anarchista tudok lenni. Mint azt az imént már belinkelt kóstoló is mutatta, a világon semmi nem tart vissza attól, hogy egy sort egymástól homlokegyenest eltérő tételekből állítsak össze, vörössel azonban más a helyzet, ott valahogy rendpárti vagyok, ott szeretem a keményvonalasabb tematikát. Gondolkodóba estem hát, hogy mi legyen a vezérelv a búcsúztató vörösök kiválasztásánál.

Ami azt illeti, a legszívesebben syrah-grenache-mourvèdre házasításokkal emlékeznék meg az elmúlt évekről, mert ezen a fronton kóstoltam a legszebb, legmegbízhatóbb és egyben legolcsóbb borokat. Nincs mit szépíteni ezen, egyszerűen megtérítettek. Ugyanakkor a languedoci fehér sor után nem akartam megint dél-francia borokkal traktálni vendégeket, olvasókat és magamat. Úgy gondoltam hát, hogy az SMG-sort későbbre halasztom, előtte teljesítem Alföldi Merlot egy réges-régi kérését, és bemutatok néhány jó árértékű piros burgundit. Nem kellett ehhez ismernem Burgundiát, csak egy termelőt, akiről tudtam, hogy. Úgy hívják Delorme, több borát kóstoltam, mind korrekt volt, elhatároztam tehát, hogy szépen elmegyek a borosomhoz, összevásárolok minden fellelhető Delorme-ot, 7 eurótól 30-ig (ennél drágábbat sosem láttam belőle), és akkor hadd szóljon. Hát, nem jött össze, úgy tűnik, megviselte a pincészetet, hogy időközben áttértem Languedocra, mert, tudtam meg, tönkre mentek. Nesze neked jó árértékű burgundi, adták volna drágán, ahogy illik. A borosomnál volt ugyan még két tétel, de úgy gondoltam, nem piacképes borokkal nem példálózunk, ezért megváltoztattam az eredeti elképzelésemet, és inkább összeválogattam négy pinot noirt négy különböző borvidékről.

Kezdődött a sor rögtön egy fekete báránnyal. A borosom ezen új szerzeményéről, aki Caveau des Byards Pinot Noir Côtes du Jura 2009-nek hívja magát, semmit sem tudtam. A pincének ugyan kóstoltam nem is olyan rég egy fehér borát, de hát a Jura annyira durván fehérboros vidék, hogy ebből semmire sem következtethettem. Jurai vörösökkel amúgy nem nagyon volt dolgom még, egyszer régen kóstoltam egy sort, és akkor úgy gondoltam, nem kell ezt erőltetni. Ha csak savasak lettek volna, egye a fene, de ráadásul még nagyon fásnak, sőt fémesnek is tűntek, vékonynak, ugyanakkor keménynek, Fülig Jimmy pofonjait képzelem el így. Hegylakók bora, élcelődnék rajtuk, ha nem lennék megveszve a fehérjeikért. A szóban forgó tétel egy 42 hektáron 17 termelőt tömörítő, a borvidék összes AOC-jában érdekelt szövetkezet produktuma, kézzel szüretelt, almasavbontott, 6-12 hónapig barrikolt pinó, kilenc és fél euróért. Fent ecsetelt rossz emlékeimet kívántam revideálni vele, ha másra nem, bevezetésre jó lesz, gondoltam. Öten voltunk rá, a harmada fogyott el, az egyik vendég diszkréten a mosogatóba löttyintette a maga adagját. A színén kívül semmije sem pinós, én azért bocsájtom meg a PN-nak a sok savat, mert cserébe agyongyümölcsözi az orromat, de ez nem. Ugyanazt a szúrós vas- és faízt éreztem rajta, mint a régebben kóstolt Jurákon, annyira nem tetszett, hogy őt kivételesen még pontozni is merném, hármast kapna. Két nappal később megint megkóstoltam, sokat kerekedett, megkockáztatom, hogy egy jó étel-párosítással már élvezhető lenne, de én továbbra is értetlenkedve szemlélem ezt a műfajt. Talán egyszer felnövök hozzá, addig maradok a fehér Juráknál.

A második felvonás egy languedoci PN volt, Domaine la Colombette Pinot Noir Coteaux du Libron 2009, 8,40 euróért. Természetesen nem AOC, hanem IGP, vagyis tájbor, körülbelül. Ugyanakkor nem lenézendő, ez a tájborosdi megszokott a Colombette-nél, minthogy igen innovatív, kísérletező pincészetről van szó, aki nem habozik kitörni az AOC korlátai közül. Chardonnay-t is az elsők között telepítettek Languedocba, vannak bordói fajtáik is. Technikailag sem szégyellősködnek, nem riadnak vissza a fordított ozmózistól, az elsők között tértek át a csavarzárra, sőt, egyik deklarált céljuk a mindennapok minőségi borának megteremtése, melynek érdekében még csökkentett alkoholtartalmú borokban is utaznak. Ezt a pinót én csak egyszer kóstoltam, nem nyűgözött le, viszont kellemes, jól iható bornak találtam. A Jura fiaskója után biztos voltam a sikerében, és nem is csalódtam, már-már iparian gömbölyűnek tűnt, puncsosan, konyakmeggyesen édes illattal, és hasonló, alkoholba áztatott piros gyümölcsös ízzel. Máskor talán túl szoftnak gondoltam volna, de most jól esett. Arra gondoltam, ha valami perverz ember arra kényszerítene, hogy pinot noirral szerettessem meg a száraz vörös bort valakivel, ez egész jó választás lehetne.

Újabb fekete ló következett, ezúttal Elzászból. Domaine Sylvie Spielmann Pinot Noir Bergheim 2009. 12,80 euró. Sylvie Spielmann biodinamikus vonalon mozog, mentora nem más, mint az egyik legöregebb biodinamikus róka, a burgundi Jean-Claude Rateau. Amúgy sem hatalmas, 8 hektáros birtokán Spielmann több kis tételt készít, PN-ből például összesen 0,88 hektárja van, amiből csinál fehéret és válogatást is. Több borát kóstoltam már, az Edelzwickerét alig két hete ittam, ezt a PN-t, illetve neki egy régebbi kiadását két-három éve. Az elzászi pinókat azért tartom fekete lónak, mert amelyekkel eddig találkoztam, egyszerűen nem voltak pinósak. Ami azt illeti, ha vakon kóstoltam volna, erről sem mondom meg, hogy pinot noir. A színe is sötétebb, a teste is nagyobb, 14-es alkoholjával és impozáns, aszalt szilvás jegyekkel bódít. Kicsit hiányoltam belőle azt a meggyes vibrálást, amit ebben a fajtában szeretek, de érdekes darab. A vendégeim egyértelműen az est győztesének kiáltották ki, nekem is tetszett, bár ennyi pénzért ugyanettől a termelőtől tudnék érdekesebb (fehér) borokat ajánlani.

És megérkeztünk Burgundiába. Eredetileg ugye Delorme-éktól akartam volna valamit, de aztán meggondoltam magam, inkább a Domaine Monthelie-Douhairet-Porcheret „Clos du Meix Garnier” Monopole 2007-et választottam, 18,40-ért. A Monthélie a Côte de Beaune village egyik, 120 hektár körüli AOC-ja. Ezt a domaine-t 300 éve alapította a névadó Monthelie, jelenleg André Porcheret vezeti, aki öt évig szolgált Vosne Romanée-ban, és 1998-ban még Becsületrendet is kapott. Na, ezt a bort aztán lehetetlen eltéveszteni, ha eddig a pinósságot hiányoltam, most megkaptam a magamét. Ha azt mondom, gyümölcsös, nem mondtam semmit, de nincs kedvem mást mondani, mert egyszerűen nem érdekel a többi. Van benne valami virág, kicsit fűszeres is, de ezek most egyáltalán nem érdekeltek. A Spielmann-nal összehasonlíthatatlan, a Colombette konyakmeggye teljesen megtuttifruttisodott mellette. Ez tiszta, friss, igazi gyümölcs. Vannak, akik úgy tartják, a burgundit főleg orral kell kóstolni, ezt mindenképp érdemes elszagolgatni egy darabig. Az illathoz képest szájban nem nagy durranás, pillanatig dorbézol csak a gyümölcs, aztán megjön a sav, és minden mást hazavág. Csakhogy a másik három savai után erről is másképp nyilatkozom, ezek itt gyümölcsös, sőt, ha lehet ilyet hazudni, kerek savak. Nem ajánlanám senkinek, aki nem szereti a pinót úgy, ahogy van, gyengéstül mindenestül, de így, a sor végén engem meggyőzött.

Összességében nem volt rossz az est, de mikor belegondolok, hogy több mint negyven euróból mire számíthatok majd SMG-fronton, összeszalad a nyál a számban. Csak győzzem kivárni.

[mistinguett]