Mint korábban a Decanter nyomán hírül adtuk, a kínai hatóságok jóváhagyták az első, minőségi borokat megcélzó befektetési alap létrehozását. Dőreség lenne persze azt hinni, hogy ez a folyamat épp most kezdődött, és a kínaiak a ludasak benne, de az intézményi befektetők megjelenése a borpiacon viszonylag újkeletű.

Első nekifutásra a nehezen ellenőrizhető hírfoszlányok miatt maradt bennem némi szkepszis. Intézményesülő befektetések, boldog-boldogtalan borba fektet, beözönlik a kínai pénz, még magasabb presztízsborárak, hamarosan megtalálják Tokajt is, jajj, mi lesz. A szakirodalom szerint a befektetési céllal vásárolt borok piacát évtizedeken át kizárólag a bordeaux-i vörösborok alkották. Próbáljuk hát sorra venni, milyen változásokat okozhat a hirtelen erősödő kereslet.

Jelen esetben kínaiakról beszélünk, és a Távol-Keleten az emberek elsősorban presztízst vesznek. Nem csoda hát, ha elsősorban Bordeaux cru classé-i, valamint Burgundia csúcsborai kerülnek célkeresztbe. A világ többi bora, akármilyen kiváló minőségű is, ma még nem éri el a befektetők ingerküszöbét.

Természetesen új lendületet kaphat az évtizedek óta tartó áremelkedés, vagy ha úgy tetszik, az infláció. Ezt lassabban követheti majd a termelt mennyiség is, azonban az új ültetvények termőre fordulásához idő kell. Biztosan lesznek újabb Brunellopolik is, ez a folyamat sem tegnap kezdődött. A hazai fogyasztókat mindez kevésbé érinti, itthon sem Bordeaux, sem Burgundia nem számít etalonnak. A világ meg majd felfedezi a ma még kisebb presztízzsel bíró, most kiváló ár-érték arányúnak tekintett bordeaux-i középkategória neveit. Akár nagyobb szerephez juthat a demizson, és a helyi termelés.

Középtávon az is elképzelhető, hogy a jelenlegi presztízsborvidékek mellé bekerülnek új jövevények, például Tokaj, Toszkána, vagy Piemont, vagy akár Kalifornia, Ausztrália néhány vidéke, és ezek horribile dictu egy polcra kerülnek a francia arisztokratákkal.

Az új befektetési jelöltek közül az egyik legerősebbnek gondolnám Tokajt. Hegyalja talán még ma is a világ leghíresebb édesboros vidéke, külföldön is elismert, van rá esély, hogy 1-2 évtizeden belül pedig konkrét borokkal alátámasztva fog ismét a nemzetközi ítészek térképére felkerülni. Befektetési célra hosszú életű borokat érdemes vásárolni, és ezt a tokaji aszú már ma is tudja. Az áremelkedés természetes kedvező lesz a termelőknek, a termőföld tulajdonosainak, és Tokaj esetében a nemzeti büszkeségnek is. Ez mind fontos dolog, a hazai borszakma gyakran épp a világhír hiányán sopánkodik. A lelke mélyén persze mindenki sejti, hogy ez áremelkedéssel fog járni, de ez szükségszerű változásnak tűnik. Csendben mondom, hogy talán a tokaji dűlőklasszifikáció ügye is kaphat egy újabb lökést.

További fontos hozadéka lehet a profi befektetők megjelenésének a felgyorsuló tempó a hamisítványok kiszűrésének a területén. Ahogy Matt Kramer említi egyik cikkében, a gyűjtők által keresett minőségi borok az egyetlen olyan „műalkotása” korunknak, ami máig is gyerekcipőben totyog az eredetiség garantálásában. Az évjárattal, dűlőnévvel ellátott parafadugók kivételével ma vajmi kevés garancia van arra, hogy valóban a címke szerinti bor van a palackban. A hamisítás ellen védett címke, palack és az interneten visszakereshető sorszámozás ma még ritka. Az egyik ilyen példa a Chateau Latournak a 2007-es évjárattól bevezetett rendszere. Ha megjelennek a profi, főállásban mások pénzét befektető szereplők, akkor mérget vehetünk rá, hogy nagy gondot fognak fordítani erre a kérdésre. Bár az eredeti palackok újrahasznosítását sosem lehet kizárni, remélhetőleg megszűnik a Hardy Rodenstock-féle házi barkácsolás lehetősége.

Azt is remélem, hogy sokkal kritikusabb évjáratértékelések születnek majd. Elképzelhető, hogy hamarosan már nem az utolsó három évjárat lesz az évszázad aktuális évjárata Bordeaux-ban. Persze az értékesítési kényszer nem fog eltűnni, de a nyilvános véleményt vállaló borpápák és aranyszájak mellé bekerülnek a valódi pénzzel állást foglaló nagybani vevők is, akik a marketinggépezet innenső, fogyasztók felőli oldalán állnak. Épp úgy, mint a kormányzati gazdaságpolitika szlogenjeiről a pénzükkel szavazó állampapír-befektetők.

Nézzük, hogy vajon mennyi pénzről is beszélünk, ha már befektetni szeretnénk, és ez vajon mire lenne elég. Mivel a befektetési szakma berkeiben éles verseny uralkodik, ezért biztosnak tűnő tipp, hogy az első fecskéket újabbak fogják követni. Pláne ha úgy alakulnak a hozamok, mint mondjuk a műkincspiacon.

Vegyünk néhány óriási alapkezelőt, például a Fidelity-t, a Vanguardot, a PIMCO-t, vagy anyacégét, az Allianzt. Ezek a cégek egyenként kb. 1000 milliárd euro megtakarításon kotlanak. Ha az egyik kitalálná, hogy boralapot kínál az ügyfeleinek, és elérne a könnyebbség kedvéért mondjuk egy őrült (és irreálisan magas) 1%-os arányt, akkor az 10 milliárd euro keresletet támasztana hirtelen a borpiacon. Nézzük meg mit adnak ma ezért Bordeaux-ban. A legnagyobb névvel bíró premier cru classék egy jobb évben 10-20 ezer láda bort készítenek az első borukból, amik mostanság akár 10.000 euroba is kerülhetnek. Tehát 5 birtokról megvásárolni 20.000 láda bort 10.000 euros áron épp egy milliárd euroba kerülne. Ez eltörpül a legnagyobb intézményi befektetők által kezelt vagyonhoz képest.

Ha azt a pletykát vesszük példának, hogy Tokajban kb. 1 millió palack aszú hever a pincékben vevőre várva, és feltesszük, hogy ezek mind a mai piacon megfigyelhető legmagasabb, mondjuk 100 euros áron kelnek el, akkor még mindig "csak" százmillió euro lenne szükséges sok év felhalmozott termésének a megvásárlásához.

A boralapok így legfeljebb egy parányi szegmensét jelenthetik majd egyszer a befektetési alapok piacának, vagy sokkal inkább a hedge fundok egy fura kis egzotikus alfaja lehetnek. A megvásárolt palackokat persze a pénzügyi befektetők nem tarthatják meg, a profit realizálásához ugyanis a borokat fizetőképes végfogyasztóknak kell továbbadni.

Elképzelhető, hogy a boralapok működése a műkincsekbe fektető alapokéhez fog hasonlítani, komoly szakértőgárdával és intenzív aukciós tevékenységgel, az árfolyamok alakulása pedig talán a ritka nemesfémekéhez fog hasonlítani, nagy huplikkal fel és le.

Mi pedig örülhetünk a nagyobb transzparenciának, a drágább presztízsboroknak, bizonyos pénztárca felett a jó befektetési lehetőségnek, és az ezzel járó izgalmaknak: a szórakoztató, vagy frusztráló borpiaci buborékoknak. Persze fontos, hogy tudjunk visszatekinteni is: nagy vonalakban hasonló lehet a jövő az előző 20 évhez, amit sikertörténetként szoktak nemzetközi szinten is emlegetni. Ma inkább azt érezzük, hogy egyre több borvidéken egyre több termelő egyre jobb borokat készít, egyre kedvezőbb árakon. Még sosem volt elérhető ennyi minőségi bor ilyen széles tömegek számára a történelem folyamán. Az elérhetetlen csúcsborok köre ugyan tovább bővülhet, de ez nem kell, hogy veszélyeztesse a mindennapi betevőt. De lesz, akit frusztrálni fog.

A képet itt találtam.