Érkezés nyitásra, a bejáratnál egy pohár champagne, majd durr bele, vörös bordói egy menetben, még a tömeg előtt. Majd ezt követően – immár lehiggadva – néhány drága szupertoszkán, aztán grüner veltliner, meg ami szembejön. Ez volt a terv. Persze sikerült késni fél órát, ami önmagában nem egy tragédia; de hogy már ekkorra kritikus tömeggé duzzadjon a látogatók hada, arra nem voltunk felkészülve. Levegőt! - kiáltott fel a kis társaságunkkal egyszerre betoppanó palack is. Az eredeti terv némileg fel is borult a nagy forgatagban, de igazán nem jutott időm a morgolódásra, pillanatok alatt belefeledkeztem ugyanis a borokba. Több, mint 200 birtok a világ minden tájáról, ez azért nem egy mindennapos felhozatal.

A kezdő lökést a Duval-Leroy Brut Premier Cru pezsgője adta meg – egy kicsit meg is ijedtem, hogy túl magasan sikerült kezdeni. Intenzív ízű, mégis elegáns, igencsak élénk, de tökéletesen integrált savakkal, hibátlanul száraz utóízzel. Csodás. Még a jócskán drágább, évjáratos (2000-es) Femme de Champagne sem múlta ezt felül. Ott és akkor persze. Bordeaux-ból a fehérek kerültek elsőként a poharamba: a Lespault Martillac 2009 arányos, finoman maracujás, sauvignon blanc-os; a Domaine de Chevalier 2008 egyszerűen kiemelkedő, kerek, elegáns, érintésnyi hordóval; a Fombrauge 2008 savai hangsúlyosabbak a kelleténél, és végül a 2008-as Pape Clément 169 euróért a legkoncentráltabb, legintenzívebb, legdrágább a felhozatalból, és talán a legjobb is.

Szűkös volt a burgundi kínálat, még szűkösebb a fejadag: a Bouchard Pére & Fils standjánál néhány centet kaptunk mindössze az egyes borokból. Még így is szépnek tűnt a Savigny-les-Beaune, hordósabb, de egyszersmind gazdagabb volt a Nuits-Saint-Georges, és bár még mindig világos színű és könnyed, egészen komplex volt a Le Corton Grand Cru. Mindhárom esetben 2009 az évjárat. Egy kicsivel arrébb a Perrin szortiment egy tetemes része várta az érdeklődőket; a könnyed, jó savú pinot-k után meglehetősen kontrasztos volt a sötét, testes, lágyabb mediterrán borokba kortyolni. Hiba nem volt egyikben sem, viszont a két Beaucastel (a birtok szintén Perrin fennhatóság alá tartozik) határozottan izgalmasabbnak bizonyult a "sima" Perrineknél: a Coudoulet 2009 (Cotes du Rhone) már-már pinós, a Chateauneuf du Pape pedig mesésen összetett és elegáns, az egyik kedvenc boromat találtam meg benne.

Bordeaux még ilyen felvezetés után is erősnek bizonyult. A Malartic Lagraviére vörösben sem rosszabb, mint fehérben, igaz ez továbbá a Domaine de Chevalier és a Pape Clément birtokokra is. Holott mind 2008-as borokkal jelentek meg, ami nem éppen a csúcsok csúcsa, már ami az évjáratokat illeti. Annál inkább az viszont 2009, amiből tucatnyi sorakozott a Moueix standon, fokozódó tömegiszonyom miatt viszont kénytelen voltam egy időre egy másik, kevésbé zsúfolt terembe menekülni. A kitérő után szorgalmasan végigrágtam magam a soron, leginkább a modern, de elegáns Bourgneuf Vayront szerettem, aztán a szilvás, koncentrált Certan Marzelle-t, és mindenekelőtt a fűszeres, arisztokratikus Certan de Mayt.

A szomszédos teremben dél-afrikai szemlét tartottam, itt ismét rá kellett jönnöm, hogy a pinotage nem az a fajta, amiért lelkesedni tudnék. Bejöttek viszont a Steenberg pince vörösei, amelyekben újvilági létükre se túlérettségnek, se túlzó hordónak nem volt nyoma. Szép a belépő házasítás, érdekes a nebbiolót is tartalmazó Catharina névre keresztelt csúcsküvé. Néhány asztallal arrébb az argentin Colomé pincészet fogott meg, tőlük már az Amalaya 2009 is meglepő egy bor, a kicsit drágább Estate 2009 viszont kifejezetten izgalmas és elegáns. Egyikre sem lehetne ráhúzni az újvilági sztereotípiákat.

A második napon a grüner veltliner jelentette a fő csapásirányt, de persze becsúszott egy-két vörös is a sok fehér közé. Feltétlenül érdemes kiemelni a Tua Rita Redigaffit: 2009-es lévén még nagyon fiatal, toszkán csúcsmerlot-hoz képest viszont meglepően fogyaszthatónak tűnt már ebben az állapotban is; a Clos Mogador 2008-at: ez egy igazi komoly Priorat, nagy koncentrációval, de szerencsére nem fuldoklik a hordótól; a Palacios Finca Dofi 2008 pedig egyszerre gazdag és erőlködésmentes – nálam mindent vitt. Rátérve a zöldveltelinire: az évjárat gyakorlatilag mindenhol tízes volt, ami Ausztriában sem lehetett sokkal jobb, mint nálunk, a borokon viszont ezt nem igazán lehetett megérezni. Tisztaság, frissesség, jó egyensúly, ez gyakorlatilag bármely tételről elmondható. A jobbak ezen felül még koncentrációval és összetettséggel is szolgáltak, miközben sohasem nehezedtek el. Jurtschitsch Käferberg (Kamptal), Bründlmayer Lamm (Kamptal), Schloss Gobelsburg Lamm (Kamptal), Markus Huber Berg (Traisental), Fritsch Schlossberg (Wagram), Bernhard Ott Rosenberg (Wagram) – ezek egyikét sem adtam volna 7 pont alá, ha arra kerül a sor. És ki tudja, hány jó GV volt még jelen rajtuk kívül.

Érdemes még szót ejteni egy izgalmas programról: a sétáló kóstoló mellett egy úgynevezett Fine Wine Lounge keretein belül híres-neves nagy borok érett palackjai nyíltak rendszeres időközönként, amelyeket néhány tíz euróért cserébe bárki megkóstolhatott. Volt ott Haut-Brion és d'Yquem, de még DRC is. Ezt a műsorszámot érdemes lenne egy-egy nagyobb hazai fesztivál palettájára is felvenni.

[fotó: Wein und Co, Mondovino 2010]