Nyilván azt hiszi a kedves olvasó, most majd mindenféle jegyzetek jönnek, afféle megszokott fesztiválos rezümé. Az igazság azonban az, hogy magam előtt is hiteltelenné válnék, ha ilyesmivel próbálkoznék. Az idei Borjour Gáláról lehetetlen volna összefoglalót készíteni, borleírásokat legalábbis biztosan. Nyomaszt viszont a kérdés: az elmúlt néhány év és néhány ezer bor hatására igazi ellenszenves, rigolyáiba kérgesedett kis borféreggé váltam?

A válasz persze néhányaknak magától értetődő, és rám nézve kevéssé hízelgő. Mégis, muszáj megtudnom, vajon tényleg csak engem zavar, ha egy rendezvényre éppen kétszer annyi ember eresztenek be, mint szabadna? Ha nemcsak kóstolni, de lélegezni is nehéz? Ha egy összesen négy órás „gálán” fél óráig a ruhatárral múlatom az időm, de fél órával a vége előtt már hangosbemondók harsogják a közelgő véget? Ha egy gasztronómiai eseményen olyan jeleneteket látok, melyeken jobb házból való disznók elszégyellnék magukat? Ha egy borász a szemembe nézve csinál hülyét belőlem?

A Borjour Gála szombaton este hét órától kezdődött, és nyugodt szívvel mondhatom, legalább este kilencig, de inkább fél tízig – míg az értőbb közönség jó része fel nem adta - teljesen kóstolhatatlan volt. Volt olyan ismerősöm, akivel két és fél óra bolyongás (helyesebben toporgás, izzadás, létért való küzdelem) után találkoztunk először. Aki ismeri a Gömb Aulát, annak ez mindent elmond. Nagynak nagy, de talán nem ennyire.

A Gála egyik újítása a Magnumhoz képest, hogy nemcsak a bort öntik a vendégbe korlátlanul, de falatkákkal is kedveskednek neki ingyen és bérmentve. Mikor a gőzölgő, parfümös masszától menekülve felértem az emeletre, láttam, az etetés egyfajta vályúrendszerben működik, vagyis nincs sorban állás, nem kell kérni senkit semmire, egyszerűen erősebbnek, gyorsabbnak kell lenni másoknál, és elcsenni előlük az asztalokra kitett ételeket. Sajnos azonban egy idő után a felszolgálók nem értek el az asztalokig; amint felbukkantak, a terem különböző pontjaiban várakozó emberek csordája rájuk vetette magát, és pillanatok alatt lerágta a tálcákról a takarmányt falatokat. A személyzeten eluralkodott a halálfélelem, úgy tűnt, a kielégítetlen tömeg felzabálja őket, de minimum beléjük kóstol, így a táplálékot személyes megjelenés nélkül próbálták kijuttatni. Szerintem még most sem értik, miért váltottak jegyet erre a 3D zombis filmre.

A másik újdonság a díjátadó műsor, melyben különböző kategóriák szerint hirdettek győztes borokat a vendégek szavazati alapján. A ceremónia alatt elvileg a borászok nem tölthettek, ami helyénvaló lenne, a toporgással és a ruhatárral jelentősen megrövidített négy óra további metszése azonban már elképesztő pofátlanságnak tűnt.
Minderről Jásdi Istvánnál értesültem. Éppen a sima rizlinget kortyoltam, kiderült ugyanis, hogy a Siralomvágót nem lehet csak úgy megkóstolni, a sornak kérem íve van, ahhoz meg kell nemesedni, méltónak kell bizonyulni. A Szepsy 6 puttonyoshoz nem kellett, amúgy. Alig végeztem a rizlinggel, amikor hirtelen eltette az üveget, és közölte, hogy nem tölthet, elkezdődött a díjátadás, majd ha vége van. Éppen beletörődtem, amikor egy hatalmas „Pistukám” (vagy Janikám, Gézukám, nem tudom, tényleg nem tudom) kiáltást hallatva előkapta a palackot, és a szemem láttára kilocsolt pár embernek vagy fél litert. Ha nem, hát nem. Majd kóstolok mástól, majd veszek mástól, igazán találok én elég jó bort Magyarországon, hogy a világról már ne is beszéljünk. Ki lehet oktatni ívekről, és meg lehet alázni a fogyasztót, természetesen. Csak nem érdemes. Jó lenne megérteni végre, hogy nem a fogyasztónak kegy, ha megkóstolhat valamit, és hogy sosem a fogyasztó él a termelőből.

Hogy jót is mondjak végre, a legtöbb borász és kereskedő megértette, ez most világosan kiderült. Példamutatóan, birkatürelemmel öntötték a borokat a rengeteg embernek, a merengős, Kúria cabernet franc-os, duenniumos etc. palackokat letenniük is lehetetlen volt, és – ami külföldi viszonylatban is egyedülálló – a legtöbben figyeltek arra, hogy a csúcsborokból egészen a zárásig maradjon. Belegondolni sem merek, néhányan hány forintot töltöttek szét ezen az estén. Rajtuk igazán nem múlott semmi. A bőrön múlott, amiből megpróbálták a lehető legtöbbet lehúzni. Rólam többször nem fogják, az egészen biztos.