Én most életemnek azt a szakaszát élem, amikor szempont számomra, hogy valami egyéniség-e, ha másként nem, akkor legalább mint termőhelyének jellegzetes képviselője, ha úgy sem, akkor legalább mint fajtája jellegzetes képviselője. A legjobb persze a három az egyben. Hogy valamivel érthetőbb legyek: nem szeretem, ha egy egri kékfrankos egy villányi cabernet színével, súlyával, struktúrájával lep meg, és nem tapsikolok a gyönyörűségtől, ha egy olaszrizlingből a frissen vágott fű, a bodza és az egres illata árad. Ellenben elnéző tudok lenni, ha egy bor kissé bice-bóca, de évjárathű, fajtahű, tájhű (még gondolkodom, hogy hogyan védessem le: „a három h” vagy „sok hű”:). Elismerem, ez egy ingoványos terület, hiszen túllép a vakteszt keretében értékelhető szempontokon, és nagyot ugrik a műfaji keretek kijelölése, egyfajta kanonizáció irányába, aminek végpontja a dogmatikus vaskalap és krumpliorr.
Nem állítom, hogy az, amit a fentiekben vázoltam, kiforrott koncepció, és azt sem, hogy a körvonalak bizonytalansága különösebben zavarna (legrendszerszerűbb tipicitás-okoskodásom itt olvasható). De azért örülök, ha másoknál hasonló hozzáállással, érvelési kísérlettel találkozom. Alex Hunt MW a közelmúltban Jancis Robinson honlapján saját tipicitás pálfordulásának történetét írta meg. Akad benne egy-két-három jó észrevétel. Pongyolafordításban és favágószerkesztésben valahogy így szól:
Hunt szerint a borbírálat alapjait konszenzusos értékek alkotják, mint pl. a komplexitás, hosszúság, egyensúly vagy intenzitás. Ezek ellentettje vagy hiánya pedig nyilvánvaló hiba: az egyszerűség, a rövidség, az egyensúly felborulása vagy a tompaság nehezen volna értékként eladható. Van ellenben egy olyan minőségi kritérium, amellyel soha nem tudott megbarátkozni: a tipicitás [vívódom, hogy jó-e ez így magyarul, de a tipikusság vagy a jellemzőség sem tetszik jobban].
Borversenyeken nem ritka, mondja Hunt, hogy egy bort azért pontoznak le, legyen egyébként bármennyire kiváló, mert nem felel meg valamilyen sztenderdnek (fajta, évjárat, borvidék). A Master of Wine hallgatókba viszont azt próbálják beleverni, hogy az értékelést kizárólag arra alapozzák, „ami a pohárból kikóstolható”. Ám amint a tipicitás belép a képbe, kilépünk a pohárból, hiszen a bort más borokhoz való viszonyában pontozzuk, nem csupán az érzékszervi tulajdonságai alapján.
Szabad ilyet? Pontozzunk le egy fantasztikus bort csak azért, mert egy középszerű borvidékről vagy évjáratból származik, és sikerült felülmúlnia az egyébként megszokott alacsony színvonalat? Hogy világosabban lássunk, vizsgáljuk meg az alábbi gondolatkísérletet: képzeljünk el két bort, amelyek megjelenésben, aromában, ízben azonosak, ám az egyik egy kiváló borvidék jellemző képviselője, a másik viszont egy távoli és alacsonyan jegyzett régióból származik. A második bornak vajon alacsonyabb pontszámot kellene adnunk pusztán azért, mert nem tükrözi saját termőhelye stílusát (amely egyébként nyilván minden szempontból alacsonyabbrendű)? Aligha. Amennyiben a belső tulajdonságaik azonosak, akkor az elbírált minőségüknek is azonosnak kell lennie.
Hunt éveken át abban a hitben élt, hogy ez a példa tarthatatlanná teszi a tipicitás-pártiak álláspontját. Ám a közelmúltban elbizonytalanodott.
A fenti gondolatkísérletben a második bor egy másolat; és a művészetben a másolásért nem jár babérkoszorú. Vegyük csak Van Meegeren híres Vermeer-hamisítványait! A művészvilág meg volt róla győződve, hogy a festményeket valóban a nagy mester készítette. Esztétikai értékeik, illetve Van Meegeren technikai tudása soha nem kérdőjeleződött meg. Ma mégis úgy tartják, hogy Van Meegeren nem egyszerűen csaló, hanem tehetségtelen művész volt. De tegyük most félre a nyilvánvaló csalás eseteit; mindannyian tudjuk, hogy az egyik legsúlyosabb kritika az, ha valakit epigonnak, művét „utánérzésnek” minősítik. Láthatjuk tehát, hogy a minőségre vonatkozó értékítéletnek részét képezheti a többi műhöz való viszony mérlegelése, ez pedig az önmagában vett esztétikai értéken, illetve a műalkotás fogyatkozásain túli szempontok figyelembevételét jelenti.
Vajon mi az, amit a művészetkedvelő közönség kifogásol egy jó, de nem eredeti műben? Vélhetően az, hogy az adott médiumban már létező művek összességéhez semmi jelentőset nem tesz hozzá. Más szavakkal, az esztétikai tárgyakat nem csupán önmagukban vett értékeik alapján ítéljük meg, hanem azt is mérlegeljük, hogy gazdagították-e a műfajukat. A lelkes műkedvelőket a saját műfajukon belül az állandó felfedezés és tanulás tartja lázban – és ez a borra éppen úgy igaz, mint bármely más esztétikai tárgyra. A minőség, bármilyen kiemelkedő is, értelmetlenné válik, ha szüntelenül ismétlődik: „jaj ne, már megint a ’45-ös Mouton!”
Elsőre úgy tűnhet, hogy ez az elv teljesen aláássa azt az elképzelést, hogy a tipicitás dicséretet érdemel: hiszen az a bor, amelyik illeszkedik a társai által kialakított keretekbe az a borok összeségének szemszögéből nézve alig növeli a sokszínűséget. A kutya ott van elásva, hogy azért mert egy bor elüt a saját borvidéke stílusától, még hasonlíthat egy másik borvidék stílusára. Sokan vélik például úgy, hogy a jobb-parti bordóiak stílusa közeledett Kaliforniához, vagy hogy egyes rioják stílusa bordóibb jellegű lett. A tipicitás érvelés aduja az, hogy ezen a ponton a borvidékek, az évjáratok, szőlőfajták stb. közötti inherens és biztos különbségekre hivatkozhat. Vagyis amennyiben minden bor teljesen megfelelne a tipicitásnak [hű lenne a három 'h'-hoz], a borok teljes halmazát tekintve nem fenyegetné veszély a sokszínűséget.
Olykor előfordul, hogy kalandor borászok bukkannak fel, akik újraértelmezhetik vagy akár meg is haladhatják a megszokott helyi stílust. Gyakoribb azonban az az eset, hogy a stiláris normák megkerülésére irányuló próbálkozások végeredménye nemzetközi mintákat követő bor lesz, ami inherens minőségét tekintve kiváló, de a már meglévő választék érdekességének szintjét alig emeli. Amennyiben a tipicitást értéknek tekintjük, akkor ezzel segítjük a sokszínűség megőrzését anélkül, hogy túlságosan az egyedi borászi zsenialitásra kellene támaszkodnunk. Még azt is mondhatnánk, hogy megéri egy kicsit feláldozni a belső értékből a választék bőségéért.
Hogy e két szempontot a gyakorlatban egy kritikus hogyan egyensúlyozza, azt magának kell eldöntenie, de abban bizonyára egyetértünk, hogy a legcsodálatosabb borok azok, amelyekben a magasszintű kivitelezés ötvöződik az eredetiséggel.
Utolsó kommentek